Hol volt, hol nem volt… Nem mese következik, csak a Marosvásárhelyen újra felerősödött múlthamisító próbálkozások juttatták óhatatlanul eszembe a közismert mesekezdő formulát.
Hol volt, hol nem volt… Nem mese következik, csak a Marosvásárhelyen újra felerősödött múlthamisító próbálkozások juttatták óhatatlanul eszembe a közismert mesekezdő formulát. Főleg a második felét, amellyel a hajdanvolt realitást, az ellenőrizhető történelmi tényeket elferdítve, tagadva próbálják manipulálni a köztudatot. Nem volt a magyar anyanyelvűek számára létrehozott orvosi egyetemünk, nem voltak magyar iskoláink, felekezeti oktatási intézményeink, főtéri szobraink, magyar utcaneveink, nem volt ez, nem volt az, igyekeznek elhinteni országban, világban a hamisítás magvait a hivatalos vagy önkéntesen ügyködő manipulátorok. Erre rájátszva sokan készségesen hagyják, hogy „megtévesszék” őket, mások, az újabb nemzedékek pedig kétkedés nélkül fogadják a készen kapott „tudást”, nem is értik, mit mind akarnak ezek a „mindennel elégedetlen magyarok”. Ami volt, sajnos egyre gyorsabban merül a feledés homályába, az idő ilyen szempontból nem nekünk dolgozik. Az idősebb, „őshonos” vásárhelyiek sorai vészesen ritkulnak, mind kevesebben vannak olyanok, akik emlékezhetnek az átéltekre, tanúskodhatnak mindarról, amire a város joggal lehet(ett) büszke. Ilyen volt a másfél évtizedig működő városi festőiskola is. Szabadiskolának is nevezték, számos tehetséget indított el a művészi érvényesülés útján a II. világháború előtti és utáni néhány esztendőben. Többük élményeit személyesen is szerencsém volt megismerni, lejegyezni, hangszalagra rögzíteni az eltelt évtizedekben. Még az iskolát 1932-ben elindító és nyolc éven át működtető Aurel Ciupe festőművész, majd a művészpedagógusi, iskolavezetői munkát a Kultúrpalotában folytató másik kiemelkedő mester, Bordi András visszaemlékezéseinek is részese lehettem. Első kézből tudhattam meg tőlük, mi hogy történt a szabadiskolával, kik látogatták, támogatták, hogyan nőtte ki magát messzi földön híres művészeti középiskolává. Meséltek nagy kedvvel az egykori tanítványok, későbbi neves alkotók is: Szász Endre, Balázs Imre, Barabás István, Nagy Pál, Barabás Bortnyik Irén, Józsa Nemes Irén, Ciupené Király Mária Sarolta, Macskássy József. Olvastam Dabóczi Mihály, Kádár Tibor, Nagy József vásárhelyi szabadiskolai élményeiről. És többször is meglátogattam otthonában, interjút is készítettem Keleti Jolán porcelánfestő iparművésszel. Kedves, közvetlen, szerény, megnyerő művészegyéniség volt. A napokban hunyt el 94 évesen. Bizonyára ő volt az egykori Marosvásárhelyi Városi Festőiskola utolsóként távozott növendéke. Legyen békés a nyugodalma! Mi, akik még vagyunk, és izgat a mai utód, a művészeti líceum sorsa, illetve a művészutánpótlás jelene, jövője, okkal nyugtalankodhatunk. Lépten-nyomon úgy tűnik, hogy a mai városvezetés csak nyűgnek tekinti az iskolát, amelytől szívesebben szabadulnának, mint hogy végre igyekeznének enyhíteni a gondjait. Újabban megint költöztetést rebesgetnek, meg ki tudja, milyen más csalfa terveket szőnek a háttérben. Annak idején fennállása során a helyi költségvetésből évente elkülönített összeggel támogatták a szabad festőiskolát. És nem halt bele a város. Nyilván ma más a lépték, mások a körülmények. De a múltbeli sikertörténetek arra is jók, hogy tanuljunk belőlük. Lehet, hogy ezt egyeseknek nehéz megemészteni, inkább igazodnak a mesekezdet másik változatához: Egyszer volt, hol nem volt, talán igaz se volt… De! Igaz volt. Ez esetben is. Marosvásárhely rövid életű festőiskoláját és a művészet örökmécsesét fenntartó tanárai, tanítványai nevét érdemes megőriznünk emlékezetünkben!
