Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Ha az ember útra kell, bármire számíthat. Érheti derült égből villámcsapás vagy homokvihar éppúgy, mint hófergeteg egyazon napon pár száz kilométeren. Az eltelt hetekben erről újra meggyőződhettem, miközben hatezer kilométernyit autózgattam Európában. Szerencsésen hazaérkeztünk, rengeteg látnivalót, élményt kínált az utazás, veszélyt is persze időről időre, hiszen mindenütt tombol a sebességmámor és az
„én megmutatom, ki az úr az úton!” kényszere. Leginkább nyilván Romániára érvényes ez. Mondanom sem kell, hogy a hatezerből a Borsig vezető kétszázhatvan km volt a legrizikósabb. Itt is a legtöbb a kereszt s a fejfákra akasztott koszorú az országút mentén. Északnyugatra haladva az autópálya könnyíti a dolgokat. Természetesen az sem mentes az emberi gyarlóságoktól s a belőlük következő bajoktól, de a körülményeket folyamatosan annyira próbálják javítani, hogy lehetőleg minél kevesebb legyen a baleset. Ez gyakori útszűkítéssel jár, a türelmetleneket fel is bőszíti, de még a németeknél is, ahol sokfelé akár óránként kétszázzal is seperhetik, a sebességkorlátozó jelzéseket az esetek többségében tiszteletben tartják. Ha másért nem, azért, mert félnek a sebességtúllépésért kirótt óriási büntetésektől. A romániai jelzésű kocsik ott többnyire szelíden furikáznak. Észak felé különben elég ritkán találkoztunk hazai autóssal. Vendégmunkásként azonban terjeszkednek honfitársaink. Göttingenben például, ahol egykor oly gyakran egyetemjáróként fordultak meg erdélyi magyar diákok, az egyik autópálya menti kávézóban udvarhelyi székely fiatalasszonytól kérhettük a presszókávét. A Bécset elkerülő sztrádán a császárvárostól nem messze román volt a pultosnő. És sorolhatnám a hasonló példákat, de nem ezekkel töltöm meg a mai jegyzetet. Inkább egy szokatlan emlékműre hívom fel az olvasók figyelmét. Budapest felé az M3-ason kialakított 60-as pihenőnél fedeztem fel a rügyfakasztó stilizált virágos műalkotást, a nálunk is jól ismert szobrászművész, Kő Pál nemes kőből készült munkáját. Az alkotó az Úton (Ima) címet adta neki. Érdemes a teljes feliratot idézni. Ritkán olvasható a köztéri műveken ilyen szöveg.
„A leghosszabb út is egyetlen lépéssel kezdődik. Maczky Kő Bálintka 2001. augusztus 6-ra virradóra megszületett Isten kegyelméből az M3-as autópályán a 63 és 62-es kilométer szelvények között Budapest felé mentünkben az árokpartján. Velünk volt kisfiunk, Maczky Kő Benedek 3 éves. Az édesanya Halassy Csilla szobrászművész, én pedig az édesapa, Kő Pál szobrászművész igyekeztem hasznos lenni a születés pillanatában. Átöleltem a feleségemet, és amikor térdre rogytunk, felfogtam a szinte kirepülő kisdedet, nehogy leguruljon az árokba. Éjszaka volt, 02.08. h hétfő hajnala. Ez az emlékkő azt bizonyítja az embereknek, hogy az utakon születnek is, bár most még több a kereszt, a virág és a koszorú. Ámen.”
Rendhagyó eset, kivételes kő. Legalább annyira figyelmeztető, mint a nálunk egyelőre még mindig csak szaporodó keresztek az utak két oldalán.