Ahányan vagyunk, annyifelé húzzuk, toljuk a szekeret. Nem csoda, ha úgy tűnik, ki sem mozdul a helyéből. Mi több, egyesek úgy látják, üres a szekér. Bizony, mostanában már a saját szemünknek sem hiszünk.
Ahányan vagyunk, annyifelé húzzuk, toljuk a szekeret. Nem csoda, ha úgy tűnik, ki sem mozdul a helyéből. Mi több, egyesek úgy látják, üres a szekér. Bizony, mostanában már a saját szemünknek sem hiszünk. De hagyjuk a képletes beszédet, manapság mindent ki lehet mondani. Talán a kelleténél is többet. Persze ön, kedves olvasó, az első mondatnál kitalálhatta, hogy a széthúzásról, összefogásról akarok beszélni. Az elmúlt napokban sokat hallottunk erről. Ünnepi megnyilvánulásokon, évfordulókon, megemlékezéseken, s a rendezvényeknek közel sincs vége. Nyilván különböző pártállású összejövetelekről van szó, a más nézeteket valló, a saját érdekszférájukkal nem egyező alakulatok, tömörülések egyelőre nem keverednek egymással. De bizonyos tekintetben megtörni látszik a jég, a jeles elődök előtti tisztelgő főhajtásokon, koszorúzásokon ott voltak az eddig távolmaradók képviselői is. Ez se semmi. Nem is sok. A szónokok szövegeiben annál több volt az utalás, a hivatkozás az egység szükségességére. Mert abban van az erő. Ki ne tudta volna ezt eddig is?! De jó, hogy legalább újra eszünkbe jutott. Érdekes, a közemberek már akkor jelezték, hogy ennek tudatában vannak, amikor még el sem hangzottak a politikusok felszólalásai. Március 15-én például többen mentek ki a vásárhelyi Postarétre, mint az előző években. Figyelmeztető jelzés ez a vezetőknek, akik maguk is szinte minden ünneplő, emlékidéző helyszínen az összefogásra hegyezték ki mondandójukat. Ez természetesen elsősorban rajtuk múlik. Azon, hogy hajlandóak-e engedni merevségükből, képesek-e leülni tárgyalni, egyszer, kétszer, huszonnégyszer, akárhányszor, hogy eredménye is legyen az eszmecserének, az egyeztetésnek. Hogy a közös ügy érdekében hajlandóak-e kompromisszumot kötni, anélkül persze, hogy feladnák elveiket. És így tovább. Nem akarom ismételgetni, amit untig ismerünk. Azt viszont újfent hangsúlyozom, mindenki szerint biztató jel, hogy az egymástól eddig mereven elzárkózó felek a nagy nyilvánosság elé tárták azt a szándékukat, hogy az ésszerűség jegyében a nemzeti közösségünket érintő kérdésekben a torzsalkodást együttműködéssel váltják fel. Beszélni erről könnyebb, mint valóságba ültetni. Millió szubjektív tényező akadályozza. De ha tényleg azt akarjuk, hogy komoly erőt mutassunk fel, ne osszuk meg amúgy is folyton zsugorodó közösségünket, a jubileumok után cselekedni is kell. A közelgő választások érdekében, napi veszteségeink felszámolása, romló közérzetünk feljavítása, a mindinkább ránk telepedő közöny, lehangoltság megszüntetése érdekében. Jussanak eszünkbe a napokban annyit emlegetett Petőfi korholó szavai, melyeket a lángoló forradalmi lelkesedés után pár héttel, 1848 áprilisában öntött bajtársait s a megújuló rend vezéreit felrázni kívánó versbe: „Megint beszélünk s csak beszélünk”. Remélem, hogy a minapi fórumokon nagy hévvel elmondott beszédek és fogadkozások erre rácáfolnak, nem bizonyulnak szalmalángnak, a szavaknak mihamarabb meglesz a gyakorlatban is észlelhető fedezetük.
