Erős akarattal

Születésnapi beszélgetés a 80 éves Kovrig Magdolna irodalomszervezővel, főszerkesztővel

‒ A gyermekkor minden ember életében fontos. Nem lehet elfeledni, csak letagadni. Szólj néhány szót a gyermekkori évekről.

‒ Szászbongárdon születtem, egy románok lakta kis faluban, Beszterce-Naszód megyében. Édesapám özvegy nagynénjének ott volt birtoka, ennek ügyeit ő látta el, és az örökös is ő lett volna, ha a történelem bele nem szól... A történelem kereke azonban más irányt vett. 1949. március 3-án éjjel Romániában kiemelték otthonaikból a nagybirtokosokat és az arisztokrácia tagjait, kényszerlakhely elfogadására kötelezve őket. Akkor másodikos voltam a helyi román iskolában, magyarul írni-olvasni édesanyám tanított otthon. Aznap éjjel hatalmas dörömbölésre riadtunk álmunkból. Idegenek nyomultak házunkba, és ránk parancsoltak: öltözzünk fel, majd lázasan leltározni kezdték a házban található értékeket, főként az ékszereket, illetve a gazdasági udvar felszerelését, állatállományát. Aztán elhangzott az újabb ukáz: a legszükségesebb ruhaneműt csomagoljuk össze, mert el kell hagynunk a falut. Még aznap éjjel felpakoltak egy zöld, lepedős, dzsipszerű autóba, és meg sem álltunk a besztercei milíciáig. Tudatták velünk, hogy osztályellenség vagyunk, a birtokot államosítják, és el kell hagynunk a falut, de választhatunk kényszerlakhelyt. A feltüntetett városok között ott volt Marosvásárhely is. Édesanyám jobbágyfalvi jegyzőnek volt a leánya, így Vásárhelyt választották, hiszen nagymamám Jobbágyfalván, rokonaink többsége pedig Nyárádszeredában élt. Nyolcévesen az események lényegét nem fogtam fel, csak az éjszakai riadalmak emléke és egy-egy felvillanó pillanat maradt meg emlékezetemben. Ezek közül az egyik legfélelmetesebb az, amikor a besztercei állomáson, karhatalmi kísérettel a Marosvásárhelyre induló vonatra várakoztunk. Akkor már nem tudtam járni – gyermekparalízis következtében a bal lábam teljesen lebénult ‒, édesapám ölben cipelt az állomásra. Emlékszem, reszketve kapaszkodtam belé. Az éjszaka, a lármás tömeg és főként a mozdony iszonyatos sípolása rettenetes félelemmel töltött el. Ez a riadalom elkísért egész életemben; ha mozdonyfüttyöt hallottam, mindig összerezzentem, felébredt bennem annak a félelmetes éjszakának a szörnyű emléke.

‒ Említetted a gyermekparalízist, ami egész életedre kiható mozgáskorlátozást okozott...

‒ 1941. március 20-án születtem, és másfél éves voltam, amikor ez a rettenetes járvány végigsöpört a vidéken. Édesapám a fronton volt, amikor skarlátos lettem, és legyengült szervezetem nem bírt ellenállni az újabb járványnak. Édesanyám több alkalommal kivitt Budapestre, kezelésre, de javulás csak a jobb lábamon látszott – a későbbi műtétek aztán azt is majdnem használhatatlanná tették. Akkor is ott voltunk, amikor a fővárost bombázták. Néhány emlékfoszlány most is él bennem: a bombázások félelme, az óvóhelyek hangulata, a hazatérés egy-egy felvillanó emléke, mert édesanyám úgy döntött, hogy hazajön Erdélybe. Édesapám még a fronton volt, majd szovjet hadifogságban; 1947-ben tért haza. Szabaduláskor megkeresett minket Budapesten, s csak azután jött vissza Bongárdra. Gyermekkoromat, minden nehézség ellenére, derűsnek látom. Szüleim féltő, de bátorító szeretetét mindig éreztem, tudtam. Egy percig sem süllyedtek a sajnálat hínárjába, arra biztattak, hogy amit más meg tud tenni, kevés kivétellel én is meg tudom tenni, így edzették akaraterőmet, kitartásomat. Ezzel a derűs, optimista szemlélettel vágtam bele olykor a számomra elérhetetlennek tűnő feladatokba. Az ifjúkort, középiskolás és egyetemi éveimet az osztálytársak, az egyetemi évfolyamtársak jelentették, akik befogadtak, nem közösítettek ki fogyatékosságom miatt, hanem ellenkezőleg, mindig mindenben segítettek. És ne felejtsem el tanáraimat, akik MINDIG társaimmal egyenértékű emberként tekintettek rám. 

‒ Később hogy jött a „képbe” Nyárádszereda?

‒ Édesapám Vásárhelyen vállalt munkát, és mindennap jelentkeznie kellett a rendőrségen. A hatóságok engedélyezték, hogy én Jobbágyfalvára, anyai nagyanyámhoz kerüljek. Később édesapámnak a rokonok állandó munkahelyet találtak Nyárádszeredában, a gázvállalatnál, a későbbi közüzemnél. Itt már csak hetente, később pedig havonta kellett a családfőnek jelentkeznie a rendőrségen. Szeredában fejeztem be az általános iskolát. 1954-ben a marosvásárhelyi 4-es számú magyar nyelvű leányiskolába felvételiztem, a mostani Unireába. A VIII. osztályt megkezdtem, de a műtétek miatt megszakítottam, s csak a következő évben fejeztem be. Közben a család átköltözött Erdőszentgyörgyre, édesapám az itteni közüzemnek lett a vezetője. Erdőszentgyörgyön 1955-ben indult a középiskola, és én itt folytattam tanulmányaimat. 1959-ben, az első végzős osztályban érettségiztem.

‒ Beszéljünk az egyetemi évekről.

‒ A Kolozsváron töltött öt év életem egyik legszebb időszaka volt. Magyar szakot végeztem a Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán. Mi voltunk az egyesített egyetem első végzősei. Magyar szakon 45-en voltunk, két csoportba osztva. Kivétel nélkül mindenkire szeretettel gondolok. Évfolyamtársam volt Péntek János, K. Jakab Antal és felesége, Farkas Ernő, Farkas Márta, Mózes Huba, Péter Sándor, és folytathatnám a sort. 1964-ben államvizsgáztam. Az államvizsga után, az elért eredmények sorrendjében választhattunk a meghirdetett katedrák közül. Én Szentdemetert választottam. Itt töltöttem tanári pályám első tíz évét, miközben évenként kérvényeztem, hogy Erdőszentgyörgyön kapjak magyar katedrát. Elhatároztam, hogy elvégzem a francia szakot is, hátha franciatanárként könnyebben hazakerülök. Látogatás nélküli tagozaton végeztem 1973-ban. A sors iróniája, hogy mire az oklevél a kezembe került, Erdőszentgyörgyön megüresedett a magyar katedra. 1973-tól 2007-ig tanítottam itt, bár 1999-ben nyugdíjaztak.

‒ ’90 után igencsak szükség volt a francianyelv-tudásodra… 

– Valóban. 1990 januárjában elsőként érkezett hozzánk segélyszállítmánnyal Svájcból, a Genf melletti Plan-les-Ouates-ból egy küldöttség. Településünk első polgármestere, néhai Gálfalvi Zoltán megkért, hogy tolmácsként vegyek részt a küldöttség fogadásán. A svájciak az Opération Villages Roumaines mozgalom révén érkeztek rögtön az 1989-es változások után. Rendkívüli élmény volt a bezártság után találkozni a nyugati világ képviselőivel. Barátságos, nagylelkű emberekkel ismerkedtünk meg. Egy svájci–román vegyes egyesület keretében istápolták a várost, később testvértelepülési kapcsolatot létesítettek Erdőszentgyörggyel. Sokat segítettek, legutóbb a hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatásában nyújtottak segítséget. 1992-ben jómagam is egy svájci látogatáson vettem részt, amikor a szentgyörgyi gyerekcsoport kísérőjeként bepillanthattam az ottani életforma sajátosságaiba.  

‒ 1990-ben megalakult a Bodor Péter Művelődési Egyesület.

– Mindjárt a változást követően, Hatos Gyöngyi és Hatos Samu tanárokkal beszéltünk arról, hogy jó lenne megalakítani egy művelődési egyesületet. A névadásnál szóba jött a Rhédey Claudia neve, de végül úgy döntöttünk, hogy településünk másik neves szülöttének, Bodor Péternek a nevét választjuk. Hivatalosan akkor még nem jegyeztettük be, még minden nagyon zavaros volt, nem tudtuk, hogyan induljunk el. A művelődési otthon biztosított helyet tevékenységeinknek. Poloţca Lazăr igazgató készséggel fogadta javaslatainkat; amiben tudott, segített. Másik tartópillérünk az EMKE volt, melynek akkori marosvásárhelyi vezetője, Szabó György Pál gyakran és szívesen jött rendezvényeinkre. Volt nyelvtanfolyamunk, néptánccsoportunk, irodalmi esteket tartottunk. Legjobban a színjátszó csoport tevékenykedett, ennek komoly hagyománya volt településünkön. Volt olyan időszak, amikor két csoport is működött. 2002-ben hivatalosan bejegyeztettük az egyesületet, 2002 nyarán engem választottak elnöknek. Az egyesület számtalan művelődési eseményt indítványozott, szervezett – indítványoztuk például a palotabálok, a reneszánsz estek megszervezését, a Rhédey Claudia bronzszobrának felállítását születésének 200. évfordulója alkalmával, emlékünnepséget tartottunk a bözödi unitárius egyházközséggel közösen Bözödi György születésének 100. évfordulóján, emléktáblával jelöltük meg Bodor Péter szülőházát, illetve a Rhédey-kastélyban berendeztük a Bodor Péter-emlékszobát. Utóbbiak létrejöttének szorgalmazója Buksa Éva-Mária ny. tanár, író volt, aki jól ismerte Bodor Péter életét és munkásságát, iskoladrámát is írt róla. Művét az egyesület tagjai felolvasószínházi előadásban be is mutatták. A szakmai hozzáértéssel végzett kitartó munkájáért köszönettel tartozik az egyesület, de a település egésze is, mivel azokat az értékeket gyarapította, amelyekkel településünk büszkélkedhet.

‒ Az egyesület minden ősszel megszervezi a magyar műkedvelő színjátszók erdélyi találkozóját. 2019-ben volt a 26.

‒ 1992-ben indítottuk el, szintén Hatos Gyöngyivel. A rendezvénynek a művelődési otthon adott teret. Később a Maros Megyei Népi Alkotások Központja érdemesnek találta a támogatását, és hozzájárult az alapok megteremtéséhez, akárcsak a helyi tanács. Igyekeztünk pályázatokkal is megteremteni a szükséges anyagi keretet. Eredetileg a Kis-Küküllő menti falusi műkedvelő színjátszók találkozójának szántuk, azzal a céllal, hogy lehetőséget teremtsünk a falusi színjátszóknak a megmérettetésre, tapasztalatszerzésre, fejlődésre. Az anyanyelvi művelődés egyik igen jelentős eszközének tekintettük a színjátszást, tudva azt, hogy a hivatásos színházak ezekbe a félreeső falvakba szinte soha nem jutnak el, ott a műkedvelők előadásai jelentik a színházat. Ezért éreztük fontosnak a színvonal emelését. Immár 18 éve állandó vendégünk testvérvárosunk, Celldömölk színtársulata, a Soltis Lajos Színház. Tőlük igazán van mit tanulni! Aztán a kör Bajával, Mezőkövesddel és Gyöngyössel bővült. Természetesen szeretnénk bővíteni a kört más magyarlakta települések meghívásával is. Ha beszámítom a pályázatok megírását is, akkor egy egész éves tevékenységről beszélhetünk.

‒ És ott van még a helyi csoport előadásainak előkészítése, próbák, színi kellékek előteremtése, utazás, mert tudom, hogy ti is felléptek sok helyen.

– Különösen fellendült a színjátszás az 1990-es végén, a 2000-es évek elején, amikor az iskola tanári kara megfiatalodott. Nagyon sok turnénk volt, bejártuk a környék falvait, felléptünk Budapesten, szerepeltünk Baján, Sátoraljaújhelyen, Vasváron. Mezőkövesden, Balassagyarmaton és Celldömölkön szinte évente. Különösen fontos volt számunkra az, hogy kapcsolatot teremthettünk a celldömölki Soltis Lajos Színházzal. Ezt az tette lehetővé, hogy településünk testvértelepülési kapcsolatba lépett Celldömölkkel. Polgármesterünk révén meghívót küldtem Nagy Gábornak, a színház igazgatójának a 2003-as színjátszó találkozóra. Azonnal elfogadta a meghívást, és novemberben fergeteges sikerrel mutatták be a Csalóka Péter című darabot. A következő év tavaszán meghívást kaptunk a Soltis-fesztiválra, amelyen egy Rejtő-darabbal vettünk részt, és ezüst minősítést kaptunk az előadásért. Ezt követően évente egyszer-kétszer kölcsönösen vendégeskedtünk egymásnál. A celldömölkiek előadásait követve tudatosult bennünk, hogy a színjátszás szeretete, a lelkesedés nem elég ahhoz, hogy színvonalas előadások jöjjenek létre. Szükség van alapvető szakmai ismeretekre is. Ekkor határoztuk el, az ő példájukat követve, hogy minden nyáron közösen szervezünk egyhetes színjátszó tábort. Tervünk megvalósításában nagy segítséget kaptunk a szép emlékű Solténszky Tibortól, aki akkor még a Magyar Rádió dramaturgja volt, és lelkes pártfogója a műkedvelő színjátszásnak, és akit ugyancsak a Soltis Színház révén ismertünk meg. Az első táborainkat Bözödön tartottuk, de a táborozni vágyók számának gyarapodásával új helyet kellett keresnünk. Kőrispatakon a Kalap panziónál kötöttünk ki. Az egyhetes nyári színjátszó táborunkba bárki eljöhet, ha bejelentkezik. Neves színházi szakemberek, rendezők, színészek egy héten át oktatják a színészmesterség alapjait. 2020-ban a 16. színjátszó tábort tartottuk volna, de közbeszólt a világjárvány... A táborainkon legutóbb, 2019-ben 120 személy vett részt. A szakmai képzést a celldömölki színház biztosította, a helyi pedagógusok pedig vállalták a gyerekcsoportok irányítását, felügyeletét, miközben ők is ismerkedtek a színjátszás alapjaival. Az utóbbi két évben a részt vevő pedagógusok számára drámapedagógiai tanfolyamot is szerveztünk, amelyet Komáromi Sándor, a Pannon Egyetem drámapedagógusa vezetett. 2020 januárjában kétnapos, hétvégi intenzív drámapedagógiai foglalkozást szerveztünk a környék érdeklődő pedagógusai számára, ugyancsak Komáromi Sándor vezetésével. A tevékenységen 25 pedagógus vett részt. A tábori tevékenység jótékony hatása meglátszott az előadások szakmai színvonalán is. Egyre többen kapcsolódtak be a színjátszásba, legutóbb már öt csoportja volt az egyesületnek, a 12 évesektől a huszonévesekig terjedő korosztályokból. A Soltis Lajos Színházzal való kapcsolatunk tovább bővült azóta. Nemcsak a tábori és fesztiváli tevékenységekre korlátozódik, de évente két alkalommal – tavasszal és ősszel – megszervezzük a Soltis Színház meseturnéit a környező iskolák tanulói számára. Ezek a turnék azért fontosak, mert az előadásokat olyan falvakba is elviszik, ahova a hazai színházak nem juthatnak el. Gyakran bevonják a gyerekeket is az előadásba, ezért szívesen látott és várt vendégei a környék iskolásainak. Sajnos, az utóbbi évben, a járvány miatt ezek is elmaradtak.

‒ Milyen szakmai elismerést kaptatok a zsűritől? 

‒ Magyarországi fesztiválokon többször kaptunk bronz és ezüst minősítést. Márton Emőke színésznő ‒ aki akkor még csak középiskolás volt ‒ kétszer kapta meg a Soltis Lajos Fesztiválon a legjobb női alakítás díját, Mezőkövesden is díjazták. Gyermekcsoportjaink rendszeresen felléptek a celldömölki Ezerlátó mesefesztiválon, bronz és ezüst minősítést szerezve. 2018-ban egyik gyermekcsoportunk részt vett a Weöres Sándor országos gyermekszínjátszó találkozón a Móczár Bence rendezte Mese napról, holdról, csillagokról című mesejátékkal, amellyel arany minősítést szerzett, és részt vett a Debrecenben tartott országos gálán. 2019-ben Szombathelyen, a XXX. diákszínjátszó találkozón a középiskolás csoport Dragomán György A fehér király regénye alapján készült Djata című darabbal ezüst minősítést ért el, külön díjat kapott a darab a hiteles történetmesélésért, a legjobb női alakítás díját Takács Renáta, a legjobb fiúalakítás díját pedig Szilágyi Bálint hozta el. A dramaturg és rendező szintén Móczár Bence volt. Számomra azonban nem a díjak a legfontosabbak, hanem az anyanyelvi kultúra terjesztése, az anyanyelv gyakorlása igényes műkedvelő előadások eszközével. A színjátszás rendkívül jó hatással van a résztvevők személyiségének alakulására, fejleszti a felelősségérzetet, önfegyelemre nevel, segít önmagukat megismerni, közösségi összefogásra és nem utolsósorban színházat értő és szerető embereket nevel. Nem célunk a hivatásos színészképzés, de a tevékenységünk során többen választják középiskolai tanulmányaik folytatásaként a dráma szakot, többen, akik az erdőszentgyörgyi iskola tanulói voltak (Tar Mónika, Márton Emőke, Tar Erik) színi pályára léptek.  

‒ Mindezzel párhuzamosan folyik az Erdőszentgyörgyi Figyelő című, kéthavonta megjelenő művelődési és közéleti lap szerkesztése, terjesztése. Milyen céllal jött létre, és mi a titka, hogy ebben a pénzszegény világban is működik, s ha kis csúszásokkal is, de megjelenik?

– 2002 decemberében úgy éreztük, hogy szükség van egy fórumra, amellyel kapcsolatot teremthetünk a lakosokkal. Akkor még nem volt városunkban pezsgő kulturális élet, de történtek dolgok, amelyek figyelmet érdemeltek. Ezért gondoltam a lapalapításra. A technikai részét unokaöcsém, Kovrig Zoltán vállalta, és megjelent az első, igen kezdetleges szám 2002 karácsonyára. Lassan-lassan körénk gyűlt egy kis csapat, amely szívügyének tekintette a lapcsinálást. Most már a 20. évfolyamot kezdtük meg, szakszerű tördeléssel – Donáth Nagy György munkája. Úgy tűnik, a lapunk egyre igényesebb külsővel jelenik meg, bár olykor a nyomda ördöge minket is megtréfál. Munkatársaink nem kérnek honoráriumot írásaikért, viszont a nyomdaköltséget ki kell fizetni, az eladott példányszámok pedig korántsem fedezik ezt. Vannak néha nagylelkű adakozók, akik 50-100-200 lejes adománnyal nagyon sokat segítenek a fennmaradásban! A másik forrás a pályázatok. Amikor és ahol csak lehet, pályázunk. Legtöbbször nyerünk egy bizonyos összeget, nem annyit, amennyire szükségünk lenne, de segít, hogy tovább éljünk. Kaptunk és kapunk támogatást a helyi tanácstól is; kezdetben pusztán az ő segítségükre támasz- kodtunk. Ha sehonnan nincs kilátás a támogatásra, akkor zsebünkbe nyúlunk, és a lap előbb-utóbb csak megjelenik.

‒ Több kötet jelent meg a Bodor Péter Művelődési Egyesület égisze alatt. 

‒ Inkább csak „házi használatra” adtuk ki a helyi elméleti líceum megalakulásának 40., illetve 50. évfordulójára készült emlékkönyvet, illetve a Színpad fesztivál 25. évfordulójára készített kiadványt, aztán az 1959-ben érettségizett osztály 60. öregdiák-találkozójára készült emlékkönyvet. A legszebb kiadványunk Székely Ferenc Károly herceg látogatása Erdőszentgyörgyön (2015) című kötete volt. Az egyesület közreműködésével készült el a Pop Gheorghe – Kovrig Magdolna: Sport és művelődés Erdőszentgyörgyön 1952–2017 között című kétnyelvű kiadvány. 

‒ Életed egy szép kerek fordulóhoz érkezett: a napokban betöltöd a 80-at. Ha újrakezdhetnéd, mit tennél másként?

‒ Úgy érzem, örömet leltem abban, amit végeztem. Ha újrakezdhetném, akkor is tanár lennék. Lehet, ha ép, egészséges vagyok, talán a színészi vagy a rendezői pálya csábított volna, de ezek szóba sem jöhettek esetemben. Viszont a tanári hivatás is adott annyi elégtételt és örömet, mint az előzőek, ha nem többet... Természetesen volt sok tévedésem, hibáztam, sok értékes dolog elkerülte a figyelmem, de a munkámat örömmel végeztem. Azt is tudom, hogy semmi különlegeset nem tettem, csak munkámat végeztem tőlem telhető lelkiismeretességgel és tanítványaim iránt érzett megbecsüléssel, szeretettel.

‒ Nem bántad meg, hogy életed Erdőszentgyörgyhöz kötötted, itt maradtál, itt vertél gyökeret?

‒ Természetesen nem, bár ez nem annyira választás kérdése volt. Itt éltek, dolgoztak szüleim, akikre, míg éltek, mindig számíthattam. Fiatalon vonzódtam a városi élethez, csábított a sok-sok művelődési lehetőség. De ma már a kisvárosi lét nem jelent elzártságot, és itt nagyobb szükség van a művelődési lehetőségek kihasználására, szervezésre!... Meg aztán itt közelebb tudsz kerülni az emberekhez, és az a nyugodt, pihentető, erőt adó környezet, amely itt körülvesz, kevés helyen található meg.

‒ Bongárdon születtél, Jobbágyfalván, Nyárádszeredában, Marosvásárhelyen és Erdőszentgyörgyön jártál iskolába, Kolozsváron voltak egyetemi éveid, Szentdemeteren tanítottál. A te szülőfölded hol van?

‒ Ezt nagyon nehéz eldönteni. A tényleges szülőfalumtól korán elszakítottak, így lélekben is eltávolodtam tőle. Talán a szülőföldet helyettesíti – legalábbis számomra – az a hely, ahol az ember munkájában megtalálja, és talán kiteljesíti önmagát, miközben harmóniára, lelki békére lel, és így éli le életét.

– Mit üzensz a mai fiataloknak?

– Sokan állítják, hogy a mai fiatalok ilyenek meg olyanok, nem lehet bízni bennük, nincs értékrendjük. Lehet, hogy így van... De én azt hiszem, vannak ilyenek meg olyanok is. És nagyon nagy baj lenne, ha nem lehetne bízni bennük. Az a mi felelősségünk lenne, mert mi neveltük őket olyanná, amilyenek. Úgy gondolom, hogy a fiatalok életszemlélete más, mint amilyen a miénk volt. De az igazi értékekre a többség bizonyára idővel ráébred, és teszi majd a dolgát úgy, ahogy kell. Mit üzennék nekik? Értelmesen, okosan éljenek a felkínálkozó lehetőségekkel, találják meg a helyes utat az életben. Ne csüggedjenek, ha valami nem úgy sikerült, mint várták. Erős akarattal, kitartó munkával sok mindent el lehet érni, ha tudjuk a helyes irányt…