Réka hogylétéről leginkább a körmei árulkodtak. A jobb napokat apró, játékos minták, élénk, mégsem hivalkodó színek jelezték, a borúsabb időszakokat elegánsan sötét tónusok. Tökéletes hangulatmutató volt a lakótelepi használtruha-boltok egyikében dolgozó nő manikűrje, persze, csak a ráérő megfigyelők vagy a közelebbi ismerősök számára.
Sohasem voltam nagy turkálóba járó, segítség nélkül rendszerint el sem igazodom a vállfákon csüngő, kosarakban tornyosuló kabát-nadrág-fehérnemű-blúz-ing labirintusban. A harmincas évei végén járó nő pár lépésnyi textilbirodalmába mégis szívesen betértem nézelődni, egy-két keresett árucikkről, néha pedig más témákról is szót váltani. Megnyugtatott a helyiséget belengő reggeli kávéillat, a termékek derűs rendje, a Réka hangjából, mozdulataiból áradó kedvesség, amire zordabb környezetben, mogorva kereskedelmi alkalmazottak jelenlétében mindig jó volt emlékezni.
– Hogy tudsz mindig ilyen lenni? – szegeztem neki a kérdést múlt héten, egy szokatlanul fénytelennek látszó délelőttön.
– Ilyen milyen? – ütötte vissza a labdát ismerősöm.
– A külső történésektől szabad, és talán a belsőktől is. Nagyon zavaros, amit mondok?
– Dehogy. Jobban értem, mint gondolnád – futott át halvány mosoly Réka arcán. – Több mint három éve ért véget a házasságom, azóta sokat erősödtem, okosodtam, és – ami számomra a legfontosabb – megtanultam kizárólag a jelenben élni, annak örülni. De annak idején, a válságos hónapokban körülöttem is összedőlt a világ. Váratlanul szakított velem az emberi faj legcsodálatosabb példányának tartott férjem, olyan, szándékosan figyelmen kívül hagyott jelek után, amik később szépen egymásba illeszkedtek. Tíz év korkülönbség volt közöttünk, húszéves sem voltam, mikor megismerkedtünk egy szórakozóhelyen. Miattam is otthagyott egy házasságot, persze, több hónapos „tépelődés”, kisebb-nagyobb „drámai jelenetek” után. Nem is tudom, hogy gondolhattam, hogy mellettem megváltozik, de a fiatal felnőttkorom minden naivitásával kapaszkodtam ebbe a tévhitbe. A káprázathoz, persze, a fehér ruha és a végtelenségbe mutató fogadalom is hozzájárult. Amikor aztán eljött az ébredés ideje, be kellett látnom, hogy én sem vagyok csodatevő. Mire 35 éves lettem, nála már „bónuszként” a kapuzárási pánik is jelentkezett. Addig azt hittem, ez afféle lélektani blabla, de nem, valóban létezik. Egy nálam is fiatalabb nőért lépett ki a közös életünkből. Két kisiskolás gyerekkel lettem egyedül-álló. Jobban mondva, éppen miattuk úsztam meg a magány, az egyedülállóság iszonyú terhét. A legkeményebb hónapokban is volt mindig valami, amiért harcolni kellett. Vagy azért, mert a kislányomat bántották a szemüvege miatt az osztálytársai, és nem hagyhattam támasz nélkül a „fiúsárkányok” legyőzésében, vagy mert az örök lázadó fiam összebalhézott a tornatanárral. Szóval, sosem volt időm, lehetőségem belesüppedni a saját nyavalyámba. Ez vitt előre, ez adott új lendületet, és így sikerült lassan átrajzolni a világképem körvonalait.
– Mi volt a legnehezebb az elmúlt három évben?
– A saját lábamra állni. Az együttlétünk másfél évtizedében a férjem cégénél dolgoztam mint egyszerű alkalmazott. Akkoriban természetesnek tűnt ez az állapot, de amikor véget ért a kapcsolatunk, ráébredtem a saját kiszolgáltatottságomra. Én annak idején miatta adtam fel az egyetemi álmaim, és amikor magamra maradtam a két gyerekkel, be kellett látnom, hogy a megfelelő végzettség nélkül nincs sok lehetőségem a továbblépésre. A törvényszéki eljárás lezárultáig hiába is vártam tőle gyerektartást, pedig bőven lett volna lehetősége legalább anyagilag segíteni minket. Így nem volt más lehetőségem, a cégénél maradtam, hogy legyen miből enni adjak a fiamnak és a kislányomnak. Mit mondjak, megalázó időszak volt. Azokat a helyzeteket viseltem a legnehezebben, amikor a volt párom betoppant az irodába az új barátnőjével, és ott enyelegtek, a szemem láttára. De lassan hozzászoktam ehhez is. Nyeltem csendben a „galuskákat”, és nézegettem az álláshirdetéseket.
– Mi hozta el a változást?
– Egy iskoláskori barátnőm Facebook-üzenete. Akkoriban jött haza Ausztriából, és rám írt, hogy szeretne találkozni velem. Túlzás nélkül állíthatom, hogy katartikus órákat töltöttünk együtt, kisírtunk, kinevettünk magunkból mindent, amit a ballagás utáni időkben felhalmoztunk. Miután elmeséltem neki a zátonyra futott házasságom, elárulta, hogy van egy kis tőkéje, szeretne nyitni egy használtruha-kereskedést, és nálam jobb, megbízhatóbb munkatársat el sem tudna képzelni. Az első perctől éreztem, hogy nem alárendeltként, hanem egyenrangú kollégaként fog viszonyulni hozzám, és nem csalódtam. Azóta véget értek körülöttem a viharok, úgy érzem, újra megtaláltam az összhangot magamban és a világban. Végre ismét van saját magamra fordítható energiám, hetente eljárok körmöshöz, két-három hetente kozmetikushoz, fodrászhoz. A gyerekeimhez is türelmesebb lettem, minden erőfeszítés nélkül tudom élvezni a velük tölthető időt. Persze, most is vannak rossz napjaim, borús pillanataim, néha a házasságom árnyai is körbevesznek. De sokkal elnézőbb, nagylelkűbb lettem önmagammal, így arra is van bátorságom, hogy a felhős lelkiállapotokat is megéljem, ahelyett, hogy elbagatellizálnám őket, mint korábban. Végre én vagyok a mindennapjaim főszereplője, és pontosan tudom, hogy minden, ami körülöttem és bennem van, minden, amit a kezemmel vagy a lelkemmel megérinthetek, ajándék.
