Mint már adatközlőim említették, a XX. század elején Marossárpatakon a helyi népviselet a lájbis fersing volt, egészen az 1930–40-es évekig.
Mint már adatközlőim említették, a XX. század elején Marossárpatakon a helyi népviselet a lájbis fersing volt, egészen az 1930–40-es évekig. Ennek a lájbiját nagyon szépen díszítették. Tenyérnyi széles bársony szegte körbe, mellette a „csitkó”, a keskenyebb bársonyszalag, rakott szalagdísz s cakkos dísz körben. Ezt a lájbit mindig egybevarrták a fersinggel. Volt rövidebb szabású (ez volt a gyakoribb), de hosszabb is. A leányok üzleti szövetből is varratták, de otthon is szőtték az anyagát. Egyszínű volt, sötétbarna, sötétkék, fekete, s a delinszőr fersinghez ugyanabból az anyagból készült (apró mintás szövetből).
A II. világháború teljesen felborította a nők öltözködését. Elmaradt a fodros fehér ing viselete, az édesanyjuktól megmaradt ingeket lányaik elbontották, átalakították. Nem viseltek többé lájbis fersinget, sem kötényt. A gyöngy még piros, színes, kerek szemű maradt, s a hajviseletben sem volt változás. De a fehér inget ráncolt nyakkal már csak hétköznapra vették fel, s ünneplőnek a mintás pamutanyagból varratott színes blúz jött divatba, lájbi nélkül. Szabása karöltős, többnyire sonkaujjal. Testhezálló szabású, a színe megegyezett a lábszárközépig érő szoknya anyagával. A szőrkeszkenyőt tovább is viselték, csak a rojtos szélű maradt el, s a főkötő is. Ezt a vőlegény vette jegyajándékul a kontyoláshoz, s azelőtt úrvacsoravételre fel-felvették az idősek, s a násznagyasszonyok is lakodalomba. Az ún. „magyar ruha” is divatba jött, de csak ünnepélyekre vették fel. A szoknya otthoni viseletre megmaradt a háziszőttes anyagból s a ráncos, olcsó bolti kelméből. Az ünneplő szoknya a lerakott, plisszírozott vagy holokba rakott szövetszoknya lett, egyszínű piros, kávészínű, zöld, sötétkék anyagból, alján két sor selyemzsinórral, oldalt kapcsolva. Ehhez nem viseltek kötényt. Alája két-három gyolcs alsószoknyát vettek fel. Híres varrónők voltak Sárpatakon néhai Ercseiné Vecserdi Erzsébet, Lakó Rebeka, Lakó Eszter, Lakó Anna és Lakó Mária, valamint Buksáné Kristóf Mária. Az 1950–60-as években Vecserdi Erzsébet varrta a rakott szoknyákat is. Az 1935–40-es években üzletből vett plüsskabátot hordtak télen, bundalájbit, majd bolti szövetből varrt háromnegyedes, övvel viselt, fazonos, bélelt sötétkék kabátot. A negyedik generáció 1960-tól már teljesen áttért a polgári ruhára, Marosvásárhelyen varrattak egybeszabott ruhákat a leányok, asszonyok, s csak 1960-tól viseltek hosszú télikabátot. A lábbeli a régieknél száras cipő, ráncos csizma, dupla spanglis cipő volt. Később fűzős félcipő, s a táncba Vásárhelyen, Máté csizmadiánál rendelt félráncú csizma lett a divat.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató