Épített örökségünk

Borbereki értékeink

(Folytatás  augusztus 11-i lapszámunkból)

Emlékeztető

Borberekre szász hospes lakosság települt, amely 1248-ban az alvinciakkal együtt megkapta a Nagyszeben vidékén élők szabadságjogait Lőrinc erdélyi vajdától. 1430-ban, Alvinccal együtt, „kettős városként” ugyan szabad királyi városi rangot kapott, de a későbbiekben oppidumként említették. 

1510-ben a szászokon kívül magyarok és délszlávok is éltek benne, volt magyar és szász utcája is.

Szapolyai János 1526-ban Radu de la Afumaţi havaselvi vajdának adományozta a Szapolyai és Ferdinánd közötti harcokban. A század második felében szász lakói valószínűleg elhagyták, magyar lakossága a református vallás mellett állapodott meg. A 17. században a mezővárosba sok nemes költözött. 

Református egyháza 1766-ban hetvennyolc férfit és hetvenhét asszonyt számlált. 1848-ban a borbereki magyarok Alvincra menekültek. 

 Zebernik várának maradványai a falu melletti Várhegyen találhatók. Az alvinci és borbereki szászok építették a 13. században, parasztvárként, vagyis háborús időkben ide menekült a két település lakossága.

A vár területén végzett ásatások alkalmával V. István király idejéből, vagyis az 1270-1272-es évekből származó pénzeket találtak, így a vár keletkezése a tatárjárás utáni évekre tehető. 

A várat Bethlen Gábor az alvinci habánoknak adományozta, akik megerősítették azt. A 17. század második felében a dokumentumok többször Felsővárnak nevezték – az alvinci Martinuzzi-kastélyhoz viszonyítva.

1723-ban még katonaság őrizte. 1728-ban leégett, ezután elhagyták. 

A református templom romja

Borbereknek már 1317-ben volt temploma, és egy 1492. évi oklevélből azt is tudjuk, hogy Szent Leonárd volt a templom védőszentje.

Középkori magyar és szász lakói a reformáció idején a protestantizmus helvét ágát követték. A reformátusok 1590 körül alakították ki egyházközségüket, valószínűleg az alvinci vallásváltoztatás hatására.

Később a szászok elmagyarosodtak. Ezt az is jelezte, hogy 1510-ben ellentétek voltak a szászok, németek, magyarok és szlávok között.

A Dél-Erdély közlése szerint a XII. századi, a gótikus kor első erdélyi alkotásai közé tartozó temploma ma a Maros árterületén elhagyottan roskadozik. Szentélye szentélynégyszöggel csatlakozik a keresztboltozatos hajóhoz. Hajójának gótikus ablakai mindkét oldalon keskeny réssel nyílnak, mérmű nélküli trifóliumokkal. Belterületét az ablakok magasságáig feltöltötte iszappal és homokkal a Maros többször kiöntött árja. A 16–17. században bővítették a templomot. 

Egykor erős várfal vette körül, de ebből ma már három méter várfal az iszap alatt van, a 20. század első felében csak másfél méter látszott ki belőle.

Védműveinek nyomai ma alig kivehetőek. A kapubástya kapuívezete is csak fél magasságra emelkedik ki a hordalékból. Tornya későbbi toldás. Kis harangja kisbetűs felirata mellett csonka, 1475-re kiegészíthető dátum volt. Ez a harang Vajasdra került, onnan valamelyik Hunyad megyei református közösség kapta meg.

Az istenháza 1658-ban elszenvedte a tatárok ostromát. 1964-ben használaton kívüli lett.

Kiegészítés

Kérésünkre összeállításunkat prof. dr. Sümegi Pál tanszékvezető egyetemi tanár, geológus, régész kiegészítette:

Ha a Maros torkolatától a forrásvidéke, Marosfő felé haladunk, azaz Szegedtől igyekszünk Székelyföld felé a Maros mentén, egy fantasztikus túrában lesz részünk. 

Ezen az úton, mielőtt a középkori virágzó, szászok által alapított Borberek és Alvinc ikervárosok mára megmaradt községeihez érnénk, a Maros egy csodálatos, túlfejlett S alakú kanyarulatához érünk.

Itt érdemes megállni, és emlékezni a Báthory István erdélyi vajda, Kinizsi Pál temesi ispán vezette magyarok, székely magyarok, erdélyi szászok, délvidéki szerbek, erdélyi és havasalföldi románok hadaira, akik 1479. október 13-án együttes erővel elpusztították az Alkenyér település melletti Kenyérmezőn az Erdélybe betörő, ott rablóhadjáratot szervező oszmán hadsereget. 

Továbbhaladva a Maros mentén a forrásvidék felé, a Maros jobb partján érjük el Borberek települést, amelynek határában, a Várhegyen van a hosszan elnyúló középkori vár, Zebernik vára. Jelenleg teljesen romos, mindössze néhány falmaradvány látható a felszínen, de a várban még az 1960-as években ásatásokat folytattak, és ciszternát, a bejárat tornyát, bejáratának nyomait és több helyiséget is feltártak.

Kiderült, hogy az alvinci és borbereki szászok munkája nyomán kialakított, majd a habánok által a 17. században felújított és kibővített háborús menedékvár egy római castrum és egy középkori földvárra épült. 

Az ásatás során V. István Árpád-házi magyar király 1270–1272 között veretett pénzei kerültek elő. Ezek a pénzek azt bizonyítják, hogy a vár az Árpád-korban létesült. A tatárjárást követően az ország újraépítéséhez, a tatárok visszatérésére készülő magyar politikai és katonai elit 13. századi várépítési programjához kapcsolódott a borbereki Zebernik vára kialakítása.

V. István királyunk 1239-ben született, és 1272-ben hunyt el. IV. Béla királyunk és Laszkarisz Mária királyné nyolc gyermeke közül ő volt az elsőszülött fiú. 1246 és 1257 között szlavón herceg, majd erdélyi herceg (dux Transsilvanus), 1258 és 1260 között stájer herceg, majd 1260-tól ismét erdélyi herceg, 1262 végén az ifjabb királyi címet (iuinior rex) felvéve a keleti országrész független uralkodója lett. Ezt a címét apja az egész Kárpát-medencét átfogó Magyar Királyságot a tatárjárás után újraépítő Béla ellenében fegyverrel is megvédte, majd 1270-től, 1272-ben bekövetkezett haláláig egész Magyarország (totius Hungariae) királya volt.

Több stájerországi, illetve bolgár hadjáratban bizonyította katonai tehetségét, és folytatta apja, IV. Béla várépítési programját, a Magyar Királyság belső területeinek és peremének várakkal történő megerősítését és a felkészülést a tatárok visszatérésére.

Figyelembe véve, hogy V. István királyunk pénzei kerültek elő a borbereki Zebernik várából, érdemes közelebbről megismerkedni ezekkel a pénzekkel. Tudnunk kell, hogy V. István ebben is folytatta apja, IV. Béla király politikáját, azaz a II. Endre (András) király által a „kamara haszna” címmel kialakított pénzrontást, az évenként bevont és kevesebb ezüstöt tartalmazó pénz kibocsátását megszüntette.

Megszüntette IV. Béla és utódja, V. István salzburgi érsek Friesach karinthiai városban vert pénzeinek, az ún. friesachi dénároknak (frisacenses) a használatát, amelyek korábban, II. Endre (András) alatt a Magyar Királyság minden részében, így Erdélyben is elterjedtek. 

Véget vetett a pénz értékingadozásának, amely a 12. századra és a 13. század kezdetére jellemző. Ugyanakkor a katolikus egyház által ostorozott, és II. Endre (András) királyunk alatt bevezetett pénzügyi politikát, nevezetesen a sóvám és más vámok, bányajövedék, pénzváltás, pénzverés bérbeadását izmaelitáknak (mohamedán vallásúaknak) és hébereknek (zsidó vallásúaknak) nem szüntette meg sem IV. Béla, sem utódja, V. István. Ez egyértelműen megfigyelhető az István királyunk által veretett dénárokon (1. ábra) és obulusokon (2. ábra), ahol a honfoglaló magyarokra jellemző szimbólumok mellett bibliai jelképek is megjelennek, valamint a héber ábécé egy-egy betűje. A bemutatott példákon (ábrákon) az א = alef betű, amely a pénzverő héber (zsidó) mester nevének kezdőbetűje lehetett. Az ábrák a http://www.eremtar.hupont.hu/58/arpadhazi-ural-kodok-penzei-iii oldalról származnak.

* A rendelkezésünkre bocsátott dokumentumokért köszönet Keresztes Géza műépítész, műemlékvédő szakmérnöknek, dr. Kálmán Attila tanár, történésznek valamint a képekért Demján László műemlékvédő építésznek.