Emlékek

Ahhoz az idős korosztályhoz tartozom, aki jelen volt az egykori Székely Népi Együttes bukaresti bemutatkozó előadásán. Elmondhatom, olyan élményben volt részem, ami a mai napig is egyike legszebb emlékeimnek. Ezt az élményt szeretném megosztani a fiatal olvasókkal és azokkal, akik velem együtt csodálták és tapsolták végig a látottakat, hallottakat.

Ha jól emlékszem, a bukaresti bemutatkozásra 1957-ben került sor. Telt ház fogadta az érkezőket.

Egy kicsit szorongtam ugyan, milyen lesz az előadás színvonala, mert ha az ottani román barátaimra, ismerőseimre gondoltam, az ő ismeretük népi kultúránkról akkoriban  az „Az a szép, az a szép” népdalunknál megrekedt.

Felgördült a függöny, és a csodák világába kerültünk.  Erdély különböző tájegységeinek képvi-seletében ünneplőbe öltözött leányai, fiai álltak a színpadon, de csak egy pillanatig, mert máris fergeteges táncba lendültek. Tehették, mert a zenét a zenekar, míg a népdalokat az együttes kórusa énekelte hozzá. Ennek a háromnak az együttműködése igen jó gondolat volt, és különleges hatással volt későbbi előadásaikra is. Amikor a kalotaszegi táncokhoz színre lépett a tánckar, ámulatba ejtett a pompás viselet. Azóta sem láttam ilyen formában, ahol a csizmától a leányok pártájáig minden eredeti volt. Mindezt betetézte, hogy a leányok kecses alakja mellett az akkor még igen fiatal és délceg Sándor László eredeti kalotaszegi szűrben jelent meg, s tette az egészet még látványosabbá.

Az eredeti népdalfeldolgozások az akkor már neves zeneszerzőink tehetségét és népi kultúránk iránti fogékonyságát tükrözték.

Az előadás végén a hosszas taps és távozni nemigen kívánó közönség lelkiállapota volt az igazi siker-élmény  a bemutatkozó művé-szeknek.

Rövidesen Marosvásárhelyre költöztem, 1958-tól az együttes minden bemutatójára elmentem, örvendtem, hogy a Kultúrpalota csodálatos akusztikájú termében hallhattam, láthattam előadásaikat. 

Nagyon értékeltem, hogy vezetőik a dalosokat, táncosokat vidékről toborozták, így magukkal hozták szülőföldjük dalait, szokásait és nem utolsósorban a jó humort.

60 év hosszú idő… sok minden változott, hol jóra, hol nehezebbre, a humorérzékre sokszor szükség volt. Örvendek, hogy minden generációban megmarad az érdeklődés saját kultúránk iránt.

Sigmond Eliz, a bábszínház nyugdíjasa