Emberi valóság és „istentörténet” találkozása

Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (77.)

Egy lelkészcsalád tragédiája 822 bekezdésben

Városunk szülötte, a testvérei által kiskorában Radarfülnek hívott Visky András (Marosvásárhely, 1957. április 13. –) írói, dramaturgi, szerkesztői és egyetemi tanári pályája révén sokunk jó ismerőse. Kitelepítés (Budapest, Jelenkor, 2022) című lágerregénye nem könnyű, mégis felemelő és lebilincselő olvasmány. Nem könnyű olvasmány, mert története a legkisebbik gyermek szemszögéből 822 számozott bekezdésben, szinte egy szuszra, egyetlen be nem fejezett mondattá… tágított szövegfolyam. Nem könnyű, de fontos, sőt húsbavágó olvasmány, mert a Duna-deltai román gulágon játszódik, s mint ilyen, tele van kegyetlen, méltatlan, igazságtalan történésekkel. E történesek sokak életét kerékbetörték, mindannyiunk múltját így vagy úgy beárnyékolták. S minél homályosabbak az ismereteink az emberi történelem egy-egy távoli, avagy éppen közeli, minket érintő iszonyatáról, annál nagyobb árnyékok leselkednek jelenünkre és jövőnkre.

A hétgyermekes apát börtönbe vetik, családját a Duna-deltába telepítik

Visky András Kitelepítése ugyanakkor mégsem „csak a borzalomról” szól, hanem az emberi valóság és az istentörténet váratlan vagy éppen várva várt találkozásait dokumentálja egy ún. apatörténetben, egy magát naivnak tudó elbeszélő hangján. Ez a regényíró elbeszélő, persze, nagyon sokat tud: a gulágról, a Bibliáról, a regényírásról, Kuncz Aladár vagy Kertész Imre műfajilag elődregényéről, stb… Emlékezése fonalán visszaereszkedik a fájdalmas múltba, oda, ahol a történelem az ő családja számára rettenetesen szorító, visszavonhatatlanul személyes sorssá vált. Ismeretes, hogy az 1956-os magyar forradalom ürügyén „a Román Munkáspárt ráfordult a magyar kérdésre” (Visky, Kitelepítés, Budapest, Jelenkor, 2022, 12. bekezdés, 15. oldal). E „ráfordulás” tervezett és jól szervezett részeként, egy délután Nagyszalontán a Crișana Tartomány Titkosszolgálat tisztjei a fiatal lelkész édesapát, Visky Ferencet beidézik a Trandafir (Rózsa) fedőnevű K-lakás földszinti apartmanjába. És a köztiszteletnek örvendő fiatal lelkészt ott helyben megkínozzák. Gyötrelmes kiáltásából, ordításából, sőt üvöltéséből a K-lakáson kívül várakozó feleség azt érzi, hogy férje addig számára ismeretlen hangjából kiszolgáltatottság és magány árad: 

„mintha életében először vetődött volna fel benne, hogy nincs Isten, vagy ha van, nem mindig létezik, azazhogy Isten létezése legmélyén az istenhiány szivárványos térségei derengenek, Isten elhallgatott előle valamit, adta tudtul ez az ordítás” (Kitelepítés, 2022, 30. bekezdés, 25–26. oldal)

Visky Júlia ez idő tájt, a kínvallatás délutánján hetedik gyermekét, Andrást, a későbbi írót még javában szoptatná, ha hirtelen el nem apadna a teje… Visky Ferencet huszonkét évre szóló ítélettel bebörtönzik. Feleségét pedig, aki hozzá Budapestről jött férjhez a Partiumba, Júliát „deós”-nak nyilvánítják (cu Domiciliu Obligatoriu), s hét gyermekével együtt a Duna-deltába telepítik. A mindent feltárni akaró emlékezés fonalán a lírai hangvételű elbeszélő a fogolytábor „díszletei” között a sokféle egymástól különböző „deós” túlélni vágyását, sorsközösségét, csüggedését és kitartását mutatja be, illetve a fogolylét nyűgeit semmisnek tekintő reménykedő hit útját és a lélek szabadulástörténetét ábrázolja. 

Élet és halál a lágerbeli végszükséglakásban  

Visky András szándéka szerint „boldog könyvet” akart írni, hogy az elhallgatott múlt sebei végre beforrhassanak. A regény központi hőse egyszerre testesíti meg a valóságos és a természetfeletti, metafizikai, isteni dimenziót. Mert Júlia, a törékeny édesanya, aki egész nap nádat vág vagy búzát csépel karhatalmi felügyelet mellett, maga az eleven hit forrása gyermekeinek és bizony, többeknek is a lágerben. Kiegészíti őt hűséges cselédje, Nényu, aki a hatóságokkal dacolva, önként utazik a családdal a száműzetésbe. A tiszteletes úr letartóztatása előtt hűséget fogadott a Visky családnak, ezért vállalja a rabságot, és segít túlélni akkor is, amikor Júlia már-már csak igével táplálhatja gyermekeit… A fiatal felnőttként Budapesten megtért Júlia alkatilag idealista; nemcsak mondja gyermekeinek, hogy egyetlen otthonuk a Szentírás, hanem a végső nélkülözésben ezzel erősíti őket… Élet és halál közel áll egymáshoz a Duna-deltában. Temetetlen holtak, vízbe lőtt emberek, éhhalál, fagyhalál, öngyilkosság, depresszió, idegbaj, rothadó sebek, tüdővérzés: mindennapos események.

Az apátlan Visky gyermekeket is sok baj látogatja, de intenzív lelki életük révén a legnehezebb bajban sem csak a rögvalóságban élnek: 

„Apánk a börtönben kötött ki, mi meg a temetetlen holtak Kék Duna-parti lágerében egy földbe vájt végszükséglakásban, halálos, de végső soron nem vészes ez az egész […] sötét időkben a megalázottak és kitaszítottak között van a helyünk, és még mikor nem sötétek az idők? mikor nem?” (Kitelepítés, 2022, 175. bekezdés, 99–100.) 

A kis András nem emlékszik édesapjára. Ez fölös szorongással és bűntudattal tölti el a lágerlét keretei között kialakulható „keskeny” énképen túl: 

„az apa szóról a börtön jut az eszembe, a börtönt jól el tudom képzelni, pedig sem az apámat, sem pedig a börtönt nem láttam soha […] ezzel a tudással születünk és a börtön eleve bennünk van, mindenkiben” (Kitelepítés, 2022, 259. bekezdés, 150.) 

A gyermek nevében beszélő felnőtt író azért el-elárulja önmagát, amikor sodró, olykor fúgaszerkezetűen „hangolt” regényében létfilozófiai alaptételeket vet fel, hogy például mi is a fogság, mi a szabadság, és mi az élet értelme: 

„amikor megszületünk, minden egyes emberrel világra jön egy jókora büntetés-végrehajtó intézet, egy sokcellás fogda […] komor börtönőrök egyszótagos szavakat vakkantanak bennünk, ettől vagyunk emberek, semmi mástól, arra várunk, hogy valaki szabadon engedjen minket magunkból, de nem jön senki, a velünk született fogság teljesedik ki bennünk, így telik el, inkább le, mint el, az életünk.” (Kitelepítés, 2022, 260. bekezdés, 150–151.) 

Életveszélyes kalandok, hogyan lehet a sírást visszafojtani 

Az elbeszélő szellemi kíváncsiságával párhuzamosan ír Duna-deltai lágeréletük mindennapos hiánybetegségeiről: a reggeltől estig dolgozni hurcolt anya nélkül maradó kisgyermekek riadalmáról, tengődéséről; a kegyelmi ajándékról, hogy Nényu, a „dajka” ott lehet velük; a kétségbeejtő valóságról, hogy drága anyjuk betegen alig vonszolja magát; bebörtönzött édesapjuk magukban elképzelt viszontagságairól. András elképzeli apját hastífuszosan, a kübli mellett várva, hogy az elkülönítőbe vigyék, s hogy beteg teste elváljon lelkétől… Amikor a Visky gyermekek (is) rühösek, majd be is tetvesednek, az elbeszélő apja bőrét-haját is elképzeli, amint senyved a tetűtől. A kicsi testvérek ráadásul bepisilnek, van köztük dadogós, holdkóros, hasmenős. Mind alultápláltak, a fejlődésben lemaradnak. Mégis, mert gyermekek, tanulják a világot. Nemegyszer életveszélyes kalandokba bocsátkoznak. Például izzó karbidot dugnak üvegbe, hogy azt a tengerbe vessék, és így a robbanás halat fogjon nekik… Csakhogy a karbidos üveg a tudós kísérletező, a legidősebb testvér keze között robban fel. A szétrobbanó üveg majdnem kiveri ifjabb Visky Ferenc szemét, majdnem letépi fülét, ujjait, s majdnem tragikus kimenetelű tömegbalesetet okoz: 

„Anyánk minden erejét összeszedve sikoltozni kezdett, ne! ne! ne!, az üveg anyánk hangjával egyszerre robbant fel, Ferenc testvérnek csupa vér lett az arca, levált mindkét szemhéja, belőlünk is folyt a vér, de a szemünket nem érintették a szilánkok […] Lídia nővér mindkét szemüveglencséje elhasadt, az arca vérzett, de rövidlátó szeme teljesen ép maradt.” (Kitelepítés, 2022, 612. bekezdés, 324–325.) 

A legkisebb gyermek sok mindent eltanul idősebb testvéreitől. Feri testvérétől megtanulja, hogy hogyan lehet (önvédelemből, hogy a „bozgor” jelzővel tovább ne bosszantsák a többségi fogolygyerekek) a sírást visszafojtani: 

„elsőszülött testvérünk valahogy mindig meg tud állni a sírás előtt, van, hogy csak a küszöbön, de sírni nem sír, kiguvad a szeme és nagyokat nyel, mint az ártéri harcsák, ez a recept, megjegyzem magamnak, még hasznát vehetem, nagyokat nyelve lehet megúszni a sírást, így lehet nem sírva sírni.” (Kitelepítés, 2022, 361. bekezdés, 206.) 

A halottnak hitt anya magához tér

A nélkülözés és a kegyetlen körülmények kikezdik a hitben és élniakarásban kivételesen erős Júlia egészségét. Csontsovány, vészesen vérszegény, szíve ki-kihagy, „rendetlenül kalimpál”, a legkisebb gyermek és a többi mind – éjszakánként aggódva hallgatja szívverésének kihagyásait. A vérszegénység írjául a gondos Nényu almát lop, az almák húsába szegeket tűzdel, aztán a vastartalommal gazdagított rozsdavörös almahúst lereszelve erőlteti befele a papné szájába: „kiskanalanként az erőtlenül tiltakozó Anyánkba diktálja”. (Kitelepítés, 521. bekezdés, 273. old.) Annyira beteg már Júlia, hogy végrendeletet ír, gyermekeit mind Nényura hagyja… Az elbeszélés tragikumát, a jó vég tudatában, riadt, abszurd komikum itatja át: 

„szegény, szépséges anyácska, olyannyira elfogyott az ereje, hogy nem bír meghalni, akárcsak a mi istenünk, lassan száz éve már, hogy bejelentették a halálát, de ő nem tud kimúlni mégsem, Anyánknak viszont már csak a két, fénytelen szemgolyója mozog ide-oda, követi minden mozdulatunkat, a család sorsát az előszülött Ferenc testvér és Lídia nővér vették a kezükbe, katonás rend uralkodott a barakkban.” (Kitelepítés, 2022, 553. bekezdés, 289–290.) 

Júlia lágerlakó barátai az erélyes „úri” fogoly, Nadia Russo pilótanő vezetésével megszervezik, hogy a haldokló papnét a szerencsétlen másik fogoly, Marin Pungaș szekerén beszállíttassák a fetești-i kórházba. Igen ám, de a szekérről a kórháziak Júliát „egy kerekes vastepsire tették, s legurigáztak vele a halottak pincéjébe, és magára hagyták, pedig akkor még biztosan élt, mondta Nényu, valamit mondott is, amiből Nényu csak a gyerekek szót értette, Anyánk persze nem emlékszik semmire.” (600. bekezdés, 318.) 

Mire a gyermekek a betegszállító szekerező menet után a kórházba érnek, anyjukért csak a hullaházba mehetnek. A pilótanő segédletével egy-egy szál meggyújtott gyertyával a kezükben (csak a „robbantós” Ferenc nem kap gyertyát) ott keresik, suttogva szólongatják édesanyjukat. Ferenc önmagát hibáztatja, hogy édesanyjuk az ő karbidos kalandja miatt adta volna fel konok élniakarását… Aztán ő az, a legidősebb, a félig vaksira sebesült kiskamasz, aki megbotlik, s úgy talál rá anyja tepsiről lecsüngő kezére! 

„a gyertyák megvilágították Anyánk kicsi testét, nekem az jutott eszembe, hogy én is elférnék mellette kényelmesen ezen a hűvös fémtepsin, akkor Anyánk hirtelen nagy levegőt vett, majd remegő tüdővel kilélegezte, mintha sóhajtott volna, Pál testvér a mellére tapasztotta a fülét, mozog, mondta, mozog a szíve!, Anyánk kinyitotta a szemét, ránk nézett, verebecskék, végre értem jöttetek, mondta, mehetünk.” (604. bekezdés, 320–321.) 

Édesapa, haza, szabadság, rabság, önismeret 

Ezek után a legszebb arany ősz érkezik vigaszul a lágerlakókhoz, bár még tart a rabság s szakadatlan az éhség… Az amnesztia még várat magára. Az elbeszélő lassanként megtanulja a rádió fogalmát és az Európa szót: „európa az egy apaszó, szomorú szó, mint a manna” (706. bekezdés, 381). Sok értékes ember összeroppan vagy bele is hal a végtelennek tűnő rabságba, őnekik későn érkezik a haza megbocsátó kegyelme… A Visky család szerencsésen hazaérkezik, és a „rezgő szépségű apa” is kiszabadul. Édesanyja visszafogott és elégedett mosolyától a szenvedés iskoláját is kijárt kis elbeszélőnek „a boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet öngyilkos tanítása” jut eszébe (714. bekezdés, 386). Lassan megismerheti édesapját, a hazát, a szabadság és a rabság sokféle fokozatát, önmagát. A regény-fúga egyik utolsó, talán legkiemelkedőbb „tétele” az, amelyben a katonaságig felcseperedett elbeszélő a „kié Erdély?” kérdésre keresi, apja prédikációi nyomán, a választ. Amit csak azért nem idézünk itt és most, mert olyan szép, hogy inkább lapozzák érte fel a kedves olvasók a regényt… Visky András Kitelepítése olyan, mint egy lelkigyakorlatos könyv. És már olvashatjuk e regény folytatását, a nemrég megjelent Illegalistákat is!