Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Ha egy régebbi és egy újabb cselekvéssort vagy eseménysorozatot – amely velünk esik meg, mi vagyunk a szenvedő és nem cselekvő alanya/tárgya, mellékneve – összekapcsolunk önkényesen, különös elmeéllel, sejtett-rejtett összefüggéseket vélünk felfedezni a régmúlt és a jelen között, haloványan emlékeztet az elmúlt és a közelmúlt egymásra, vannak azonosítható elemei a két dolognak, kiszagolható közöttük jó adag/halovány szándékosság, akkor azt nevezhetjük bárminek neveltetésünk, műveltségi állapotunk, lelki beállítottságunk (műszóval: habitusunk), meggyőződésünk (jobb avagy bal) szerint sorsnak, isteni büntetésnek/akarat-megnyilvánulásnak, következménynek, ilyen előzmények olyan utózmányának.
„Sejthettük volna, hogy ez lesz a vége” vagy „a fák sem nőnek az égig”, az erkölcsöt is segítségül hívó szerint „minden jótett elnyeri méltó büntetését”, vagy aki a közmondások sűrített népi bölcsességeiben leli fel a telitalálatot, az azt fogja sóhajtani a tévéhír láttán – nem jól mondom, hiszen a nézőt megkímélték a megdöbbentő és tragikus látványtól – „amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten is”. Ugyanis a látvány mindig sokkolóbb, letaglózóbb, mint a hallomás. Ez a képzeletünkre van bízva, míg amannál vajmi kevés szabadság engedélyezett a képzelet és a kegyelet, hamisítás, önbecsapás számára.
A gazdagság, a pénz, a hatalom nem minden. (Azonban boldogít, bármely szemforgató, irigy és rosszindulatú állítással szemben.) Akinek sok van, az sokat is veszíthet, az „addig jár a korsó a kútra, amíg a cselédlányt hanyatán nem fektetik” (Páskándi Géza) típusú bölcsességek itt már nem segítenek, semmit sem magyaráznak meg.
Földi okokkal kell megvilágítani a tragédia okait, amely egy, a földi együttélési szabályoknak, a gazdasági szabályozóknak, tisztességnek és törvényeknek fittyet hányó embertársatokon esett meg. Az esés szó szerint értendő, akár zuhanásnak is bátran nevezhetjük. Egy életút végének. Végzetes volt. Mégsem nevezném végzetnek. Valami, jelen esetben az üzlet izgalma és a vagyonhalmozás, a politikai csalás és a fairplay-tagadás, a korrumpálás, a megkenés, az üzleti módszerek unortodox alkalmazása egy ortodoxtól, az erőszak és befolyásolás mint életforma bezárulásának azonban igen. Hacsak nincsenek tehetséges, kiművelt utódai, örökösei, tanítványai a családon, dinasztián, törzsön vagy klánon belül, akik az atya által meghonosított módszereket, eljárásokat, technikákat, cseleket a tökélyre viszik a közeljövőben. Emitt ugyanis a közeljövő nem azonos a ködös jövővel, hanem reális lehetőség egy valóságos és vadregényes országban.
Végzetes volt, ami vele történt. És mindazokkal, akiket magával rántott a halálos tóba.
Lehet találgatni, miért eshetett meg. Gondolhatunk műszaki hibára, nem vigyáztak cerberusként a gép szerkezetére, a pilóta éppen az azonos nevű kekszet majszolta, ahelyett, hogy kukakirály őfelségére és a kormányzására bízott gépmadárra ügyelt volna. Ha valakiben a meseszövő hajlam és a vallási motívumok erősebbek a puszta tényeknél, az akár azt is feltételezi, hogy mindez szándékos volt: védte a (szicíliai/nápolyi típusú) becsületét, és inkább a nemlétbe zuhant át, mintsem a bűnvizsgálók kezére kerüljön. Ám ez esetben – bármilyen romantika aranyszálával van átszőve lelkünk pitvarszőnyege – nem térhetünk ki az elől a kézenfekvő tanúság elől, hogy még végpillanataiban is önző volt, nem vállalta egyedül vád alá görgetett tetteiért a felelősséget. A menekülés útjára is bűntársakat vitt magával. Mondják, kollektív bűnök nincsenek, de társastragédiák annál inkább.
Ki fogja immár felfogadni hétszáz hamisan csengő aranyért a szeméthordó, petpalackokat ropogtató szegénylegényeket és leánykákat egy kevés kisegítő szavazattöbbítéshez jövőre?