Ellentétek vonzásában

Csapongóan és lelkesen mesél. Miközben a táncról kérdezem, folyton visszatér a kézimunkákhoz, s mutatja eredetiben és fényképeken is azt a csodálatos életművet, amelyet hosszú évtizedek alatt alkotott: a varrottasokba öltöztetett templomokat Erdélyben és Magyarországon, a budapesti Bartók Múzeum írásos drapériáit s a kézimunkáiból rendezett kiállítások képeit.

Csapongóan és lelkesen mesél. Miközben a táncról kérdezem, folyton visszatér a kézimunkákhoz, s mutatja eredetiben és fényképeken is azt a csodálatos életművet, amelyet hosszú évtizedek alatt alkotott: a varrottasokba öltöztetett templomokat Erdélyben és Magyarországon, a budapesti Bartók Múzeum írásos drapériáit s a kézimunkáiból rendezett kiállítások képeit. Hihetetlen, hogyan tudott ennyit varrni-hímezni, hisz már az 1970-es évektől benne élt, szervezője volt az erdélyi néptáncmozgalomnak. Tanítómesterei, munkatársai, tanítványai és követői mellett az ő érdeme, hogy sok településen ma is él a népi tánc s az eredeti népviselet Erdélyben. A Gyöngykoszorú néptánc-, népzene- és népviselet-találkozók megálmodója és lelkes szervezője volt férjével, Szabó György Pállal együtt. És mennyi mindent köszönhetünk még Szabó Éva néptáncoktatónak, népi iparművésznek, akit a Magyar Ezüst Érdemkereszttel tüntettek ki a népi tánc megőrzése és népszerűsítése terén végzett munkájáért. Táncpedagógusként gyermekeknek és felnőtteknek adta át a megmaradást szolgáló „kulturális, identitásőrző tudást”, s örökítette meg filmszalagon is a hagyományos táncokat.

Elnézem kapkodó mozdulatait, melyekkel szeretne egyszerre mindent megmutatni, elmondani, s érzem a sugárzó energiát, az örökmécsesként égő kíváncsiságot, amellyel ma is részt vesz a népdalnak és a népi táncnak szentelt minden rendezvényen. Fényképez, számba vesz, értékel, tanácsokat ad, biztat és dicsér. Szabó Éva júniusban kerek évfordulót ünnepelt, betöltötte a 75. életévét, amely alatt elválaszthatatlanul fonódott össze munkásságában a két ellentétes tevékenység: a lendületet, mozgást jelentő tánc s a hosszú egy helyben ülést követelő kézimunkázás. Népi varrottasai egy részét ajándékként szórta szanaszét a világban államfőfeleségeknek vagy egyszerű embereknek, akiktől segítséget kapott.

„Éva lelkem, megfürdött a lelkem ebben a szépségben”

– írta Jancsó Adrienne a budapesti Magyarok Házában szervezett kiállítás láttán. Ezt az érzést szeretné közvetíteni a készülő albummal is, amelyet mestermódra kivarrt kézimunkáinak a képeiből állít össze.

– Hol, hogyan tanultad meg összeegyeztetni az ellentéteket? – próbálok visszatérni a kezdetekre valahol a beszélgetés közepe táján.

– 1937. június 19-én születtem Marosvásárhelyen a Széll Kálmán (ma Verii) utcában, ahol a második szép gerendás ház volt a miénk. A szüleim egyszerű munkásemberek voltak, édesapám félig vakon jött haza a háborúból, majd teljesen megvakult. Az első négy évet a református leányiskolában jártam, ahol Veress Lujza volt a tanítónőm. A kereskedelmi lányiskola, később Statisztikai Középiskola könyvelői szakán érettségiztem. 1954-ben a Textila Mureş Kisipari Szövetkezet könyvelőségén alkalmaztak, ahol később minden lépcsőfokot végigjártam. Középiskolásként Feichter Aranka testnevelő tanárom „fogott be” a sportra. Kosaraztam, atletizáltam, amit a Voinţa sportklubnál folytattam, s a csapattal bejártuk az egész országot.

Megtanultam a „figurát”

– Hogyan ismerted meg a leendő férjed?

– Május elsején egy mérkőzés után a lányokkal beültünk a Bukarest cukrászdába. Fodor Sándor odajött hozzánk, s bemutatta Szabó Györgyöt, aki többé nem maradt el mellőlem. Június 11-én megesküdtünk, s egymás után jöttek a gyermekek, 1961-ben a lányunk, Györgyi, 1962-ben a fiunk, György Csaba, s közben nekifogtunk házat építeni. A férjem kivett a munkából, a sportolást is abbahagytam, majd a szakmai iskola könyvtárában az apósom mellett kaptam részmunkaidős állást. Elvégeztem a könyvtárosi tanfolyamot, s kilenc évig ugyanott dolgoztam. Mivel a könyvtárosság mellett a mindenes voltam, az órarend készítése közben figyeltem fel, hogy az úgynevezett művészeti kört nincsen aki vezesse. Az A osztályos sportolóként kapott oktatói engedélyem alapján felvettek testnevelő tanárnak. A lányokkal jó kosárcsapatot alakítottam ki, karikás gyakorlatot tanítottam, a falusi fiúktól megtanultam a „figurát”, s 1969-ben beiratkoztam a Népművészeti Iskola koreográfia szakára. Amikor kijártam az első évet, már tanítottam ugyanott, s amikor átvettem a diplomámat, ki is neveztek táncoktatónak.

Nekifogtam gyűjteni

– Említetted, hogy a vidéki fiúktól lested el a „figurát”; városi lányként korábban kitől tanultál táncolni?

– Volt a génjeimben némi hajlam, bár a táncokat akkor még nem ismertem. Később nekifogtam gyűjteni. Vettem egy kicsi filmezőgépet, s akkoriban szervezte meg Lőrincz Lajos táncmester a régi táncok seregszemléjét. Amit filmeztem, a férjem előhívta. Martin György néptánckutatótól kaptam egy vetítőt, s ő biztatott, hogy szerezzek be egy montázsasztalt, s azon dolgozzak. Évekig minden nyáron találkoztam Kallós Zoltánnal, s közösen is gyűjtöttünk. Nagyon sok táncot rögzítettem a Megéneklünk, Románia fesztiválon. A népművészeti iskolában két előadó és két táncoktató szakos osztályom volt. A magyaron kívül tanítottam a román és szász táncokat is.

Kallós Zoltán mellett jó barátságban voltunk Csoóri Sándorral, Tímár Sándorral, Martin Györggyel és feleségével, Borbély Jolánnal. A lakásunk volt az egyik főhadiszállás, innen mentek a Mezőségre gyűjteni, s hozzánk jöttek vissza. Közben az állambiztonságiak figyelték, lehallgatták, hogy mi történik nálunk, s én azt gondoltam, tegyék, hadd tanuljanak ők is.

– Mennyi ideig voltál hivatásos tánctanár?

– 1970-től 1986-ig, amikor a fiunk kitelepedett Franciaországba. Már azt megelőzően megváltozott az iskolában a vezetőség, s egy megjegyzésem miatt elkezdődtek a feljelentések, majd írásos fenyítést kaptam. Mivel úgy éreztem, hogy a sok hazugságot már nem lehet kibírni, még betanítottam az évzáró műsort, majd a kényszerítő körülmények hatására beadtam a felmondásom.

Kalotaszeg

– Említetted, hogy volt egy másik szenvedélyed is, házat vettél Kalotaszegen. Mi vonzott olyan messzire Marosvásárhelytől?

– Szerelmes voltam Kalotaszegbe, és imádtam Kós Károlyt. Amikor meghallottam, hogy Kalotaszentkirályon eladó a már nem működő zentelki malom, az autónk árából megvásároltam. Másrészt menekülni akartam. Akkoriban a férjem rendszeresen írt a Vasárnapi Újságnak, aminek viselni kellett a következményeit. A férjem eljött vagy két alkalommal, de amikor látta, hogy a szekusok oda is követik, elment a kedve. Két év után eladta a malmot, s már nem harcoltam érte én sem. A kalotaszegi hímzést viszont ott szerettem meg.

A mentőöv

– Mihez kezdtél állás nélkül?

– Gondoztam gyermeket, ápoltam idős asszonyt, majd elkezdtem kézimunkázni. A magyaróiakkal nagyon jó barátságba kerültem, s először keresztszemest varrtam. Amikor rosszat akartak nekem az életben, azt a jó Isten a javamra fordította. Mindig megtaláltam azt a tevékenységet, amivel lelkileg kiegyensúlyozzam magam.

Sokszor elkeseredtem, annyira nehéz volt a kalotaszegi lerakott szoknyával dolgozni, de begyakoroltam, s egy hét alatt egy darab elkészült. Ez volt a jövedelmem, miközben a férjem a tanfelügyelőségről kikerülve tanári fizetést kapott, a lányom még nem keresett, s a fiunk külföldön volt. Rendkívül nehezen éltünk – komorodik el a tekintete. Aztán előveszi a szebbnél szebb mintákkal varrt párnákat, terítőket, falvédőket, s álmélkodásom láttán a titkot is elárulja, hogy mitől olyan szép a színük és a fényük.

– Az 1935-ben megjelent Új idők kézimunkakönyvből sok mintát megvarrtam – folytatja. – A fotókat azért gyűjtöttem, hogy egy kézimunkaalbumot adjak ki. Elsősorban azok a fényképek kerültek egymás mellé, amelyeket a népi iparművészi cím elnyeréséhez készítettem, majd a későbbiekben kiállított kézimunkáim fotói. Többségében összeírtam, hogy melyik hol található, de a könyvben csak a torockói és a kalotaszegi minták után varrott kézimunkák lesznek. Az úri hímzések és a keresztszemesek kimaradnak, ezeket csak megvarrtam, mert szeretem a változatosságot. Éveken át közöltem a Fürge Ujjakban, de ahogy ott is megváltozott a világ, már nem kérték többet – teszi hozzá.

Aztán tovább nézzük a képeket: ezeket a százhalombattai kiállításra készítettem elő, ezek a vásárhelyi Vártemplom terítői. Ez a minta Bartók Béla gyűjtése, Veresegyházon állítottam ki. 1995-ben kaptam meg a Magyar Művelődési Intézettől a népi iparművész címet, 1996-ban második díjat nyertem a XII. Országos Néprajzi Kiállításon, a XIII.-on ezüst oklevelet, majd EMKE-, Vámszer Géza-, Kacsó András- s 2003-ban Életfa-díjat kaptam – sorolja el kérésemre a kitüntetéseit. Majd újabb képeket mutat a Budavári palotában és a Magyarok Házában rendezett kiállításáról. Ez utóbbit Martin György emlékének szentelte, a néprajztudós, gyűjtő és kutató halálának 10. évfordulóján.

– Emlékezetesek maradnak számomra a vásárhelyi kiállításaid is – kanyarodom haza a beszélgetésben.

– Az elsőt az unitárius templom tanácstermében, a másodikat Haáz Sándor 90. születésnapjára a református egyház Diakóniai Otthonának Bocskai-termében rendeztem.

Ezeket a mintákat a Gecse utcai Kistemplomnak nyomtattam, úri hímzés, régen ilyen terítőik voltak. Szép selyemfonalat hoztam hozzá. A Vártemplomnak is készült egy garnitúra.

– Hány templomot „öltöztettél” fel?

– Nem tudom, sok helyre varrtam, máshol csak az előrajzolást készítettem, most akarok elindulni a Nyárádmentén, hogy lefényképezzem. A magyarói asszonyokkal Balatonalmádiban jártunk, s a lelkésznek megjegyeztem, hogy „csurdé a templom”. Aztán felöltöztettük azt is.

A legnagyobb kincs

– Sokáig vezetted a vártemplomi egyházközség kézimunkakörét. Melyik munkádra vagy a legbüszkébb?

– A legnagyobb kincs az, amit kilenc asszonnyal a budapesti Bartók-emlékháznak varrtunk egy év alatt. Érkezett egy nagyon kedves levél Virághalmi Ágnestől, a Bartók-emlékház örökösének, Vásárhelyi Gábornak a nejétől. Azt tudakolta, hogy ki varr szépen kalotaszegi írásost, mert az eredeti kézimunkákat szeretné újravarratni. Azok alapján rajzoltam meg a mintát, és vettük meg a vásznat. Ha semmit nem csináltam volna az életemben, ahogy a Bartók-házat kidíszítettük, az is elég volna.

– Láthatóan büszke voltál, amikor tanítványaid állították ki szebbnél szebb alkotásaikat a kántor-tanítóképző főiskola évfordulós ünnepségén.

– Amikor megalakult az iskola, felajánlottam, hogy meg kellene „fertőzni” a leendő tanítókat, s amikor Barabás László került az iskola élére, megvalósíthattam az elképzelésem. Énekelni, hímezni tanítottam a hallgatókat, ballagótarisznyát, nyakkendőt varrtunk, s elindítottam a Gyöngyharmat népdalkört. Akkoriban állítottam össze a Megy a gyűrű című könyvet, amelyben táncdallamok és népi gyermekjátékok vannak, s 2002-ben az EMKE adta ki. A Gyöngyharmat népdalkörnek nyolc rend ruhát varrtunk meg egy hét alatt a testvéremmel, amikor a férjemet először utalták be a kórházba. A mellényem eredetije is gyönyörű darab, idős polgári asszony viselete volt, s azért mutatom meg, hogy fájjon a szíved – huncutkodik egy kicsit.

– Hogyan tértél vissza a tánchoz, avagy hogyan tért vissza hozzád a tánc?

– Amikor kikerültem a népművészeti iskolából, a férjem, aki megérezte a népi tánc erejét, hozadékát, a 4-es általános iskolában tanított, ahova egy nyolcgyermekes csángó asszonyt vettek fel Lábnikról takarítónőnek. Szombaton bezárta a kaput, s mi ott maradtunk és táncházat csináltunk. Nem tudta sem az igazgató, sem más. Ahogy megváltozott a világ, a Ligetben szerveztük meg újra a táncházat felnőtteknek és gyermekeknek is.

A Gyöngykoszorú mozgalom

– Húsz évvel ezelőtt a férjeddel, Szabó György Pállal nagy dolgot indítottatok el. Mikor, hogyan született meg a Gyöngykoszorú találkozók ötlete?

– A népművészeti iskola tanáraként gyakran küldtek zsűrizni, amikor a Megéneklünk, Románia fesztivál országos szakaszán való részvételt készítették elő. Szakmailag sokat jelentett látni, hogy mit tudnak a falvak, s bosszantó volt, hogy mégis az nyert, akit a vezetők jónak láttak. Sok csoport, amelyiket kisemmiztek, tönkrement a csalódás miatt. A rendszerváltás után lehetőség nyílt, hogy tovább éltessük a magyar folklórt egy olyan fórumon, ahova szívesen eljönnek a tánccsoportok. Nem a professzionalizmus és a minél magasabb művészi színvonal volt az elsődleges szempont, hanem az, hogy bárki színpadra állhasson, erősítve az együvé tartozást a színpadi szereplés mellett az előadásokat követő táncházak, a fellépések utáni mulatságok által is.

A példát Bagon láttam, s az első találkozó megszervezésében, ami 1991. április 18-án volt Nyárádszeredában, Ferencz Csaba kultúrigazgató segített. A felfordulás után a fiamtól egy Renault kocsit kaptam, amit lejártam, amíg megszerveztem a találkozókat. Kezdettől ragaszkodtam ahhoz, hogy csak seregszemle legyen, ahol látják, hallják egymást a csoportok, s akinek szeme és érzéke van, felméri, mit kell tennie ahhoz, hogy elérje a legjobbak színvonalát. Nagy segítséget jelentett, hogy a népi együttes zenészei és Sinkó András hegedűtanár mellém álltak, s annak a csoportnak is húzták, amelynek nem volt zenésze.

A jobbágytelkieket gyakran kísértem el a Megéneklünk, Románia fesztiválra. Ők énekelték, hogy „Ifijúság, gyöngykoszorú, Ki elveszti, de szomorú…” – innen a név. A Gyöngykoszorú húsz éven át támogatás, odafigyelés nélkül megmaradt, élt, fejlődött, sokasodott, a régi csoportok mellett újak alakultak, s rangja lett annak, aki szépen táncol. Bebizonyosodott, hogy a semmiből is lehet kultúrát létrehozni, csak a siker érzése szükséges hozzá és olyan emberek, akik hittek abban, hogy a népi tánc, akár az anyanyelv, a nemzeti önazonosság megőrzését és kifejezését szolgálja.

– Mit szerettél jobban: táncolni vagy kézimunkázni? Vagy a kettő összefüggött?

– Egyik a másikat nem helyettesítette. Amikor nem volt az egyik, akkor a másikba kapaszkodtam. Ha nem volt tánctanítási lehetőségem, jött a hímzés, a kiállítások, az elismerés, hogy szépen dolgozom, s jólesett a dicséret – mondja, s a kézimunkák mellett mutatja a bőröndnyi értékes, szép mintát is, majd sorolja a terveit, amelyeket két kemoterápia között szeretne megvalósítani. Olyan erővel, elszántsággal, annyi lelkesedéssel mondja, hogy kétségem sincs afelől, hogy mint annyi más akadályt, legyőzi a betegséget is.