Vastag, szürke melegítőfelsőben üldögél derűsebb délelőttökön Margit néni a lakótelepi sétány legszélső padján. Azon, amelyiktől csak pár lépés a kisbolt, ahol szálra is kaphat cigarettát. Járókeretére támaszkodva figyeli a környékbeli mozgásokat, a tömbház melletti bokrok neszét, az iskolások eldobált kiflijére gyülekező verebeket. Néha egy macska is feltűnik a közelben, annak is örül, arcán mosollyá nyúlnak a ráncok. Szemlátomást élvezi a napfénytől előcsalogatott életjeleket. Ő is egy közülük, ennek tudatában van. Meg annak is, hogy ez nem lesz mindig így. Bizonyára ezért értékeli annyira ezeket a csendes, fénybe szőtt órákat.
Látásból régóta ismerjük egymást. Ha a közelben járok, de más irányba vezet az utam, és a távolság miatt köszönésemet nem hallaná, mindig intek neki. Szaporán integet olyankor vissza, csupa hálás boldogság ez a mozdulat. Néha megszólít.
– Még bírja a rohanást? – teszi fel sokadjára ugyanazt a kérdést, aztán válaszol is helyettem: – Hát, ha muszáj.
Sokan állítanak meg ezzel a környékbeli idősek közül – a történeteimben sem először tűnik fel a száguldásaimra rácsodálkozó mondat –, de van, amit csak Margit néni fűz hozzá:
– Jöjjön, üljön ide mellém, pihenjen meg egy kicsit, ha ráér.
A legtöbbször elnézést kérek, és szaladok tovább. Nemrég azonban eleget tettem a meghívásnak. Az idős asszony kapott az alkalmon, és gyermeki kíváncsisággal érdeklődött mindenről, ami velem kapcsolatban az eszébe jutott. Később átvehettem a kérdező szerepét.
– Már több mint tíz éve egyedül élek, mióta a fiaméknak sikerült lakást venni – kezdett történetébe, amikor a családjáról tudakozódtam. – Azelőtt ott laktak nálam a menyemmel és a kisunokámmal együtt. Akkoriban még én is úgy röpködtem, mint egy pillangó, rendeztem a gyereket, főztem, mostam a fiatalokra. Szép időszak volt. Most, hogy lerobbantam, nekik is, nekem is jobb így, külön. Persze, segítem őket, amivel csak tudom. 25 évre vettek fel bankkölcsönt a lakásra, a fizetésük nagy része oda megy. A nyugdíjamat ezért mindig leszámolom nekik, éppen csak annyit tartok meg magamnak, hogy a számláimat kifizethessem és a napi betevőre is maradjon. Meg a cigire. Fiatalasszony koromban egy bárban dolgoztam, vágni lehetett ott a dohányfüstöt. Kezdetben zavart, aztán én is rászoktam a pöfékelésre. Várandósan nem kívántam, és a fiam születése után még egy jó évig nem gyújtottam rá, de aztán, ahogy újra dolgozni kezdtem, visszatértem a régi szenvedélyhez. Sokáig voltam nagy dohányos, még főzés közben is ott volt a számban a cigi. Pár éve azonban elhatároztam, hogy lecsökkentem a napi adagot. Most már pénzem sincs rá, így egy csomag helyett reggeltől estig legfeljebb két-három szálat szívok el. Így, nyugdíj előtt pedig van, hogy egyet sem. Kibírom, nem a világ vége.
– Mikor tetszett „lerobbanni?” – vettem magamhoz beszélgetőtársam korábban elejtett szavait.
– Pár éve megcsúsztam a fürdőszobában, és jól odavágtam magam. Combnyaktöréssel műtöttek. Valószínűleg nem úgy sikerült az operáció, ahogy kellett volna, mert, bár azt ígérték, hogy teljesen helyrejövök, nem tudok megválni a „segítőtársamtól” – simított végig vékony ujjaival a járókereten. – Talán a lelkemnek is szükségem van rá, nem csak a testemnek. Néha, ha nagyon egyedül érzem magam, még el is beszélgetek vele. De ez ritkán fordul elő, legtöbbször ugyanis kerül egy ismerős, aki pár szót váltson velem. Egy kedves hölgy néha még süteményt is hoz. Leteszi mellém a padra, aztán rohan tovább. Időm sincs igazán megköszönni az ajándékot.
– Az otthoni teendőkben, bevásárlásban nincs segítsége?
– Óvodás volt a fiam, amikor elváltam a férjemtől, azóta egyedül boldogulok. Volt időm megszokni. Szép lassan, a magam ritmusában elintézek én mindent. A fiamék havonta egyszer elmennek valamelyik nagy üzletbe, és beszerzik mindazt, amire az elkövetkező hetekben szükségük lesz. Olyankor én is odaadom nekik a magam bevásárlólistáját, és el is hozzák, amit kérek. Ennyi segítség nekem bőven elég. A napi borvizet, kenyeret, felvágottat, na meg a cigarettát fél kézzel is elbírom, ráadásul földszinten lakom, nem kell hegyet másznom a csomaggal – kacagta el magát. Aztán hirtelen elkomorodott az arca:
– Kérdeznék magától valamit, de szégyellem. Azért megkérdem... Nem tudna kisegíteni két lejjel nyugdíjig? Mára nem jutott cigire, és úgy kívánom. Ígérem, időben megadom.
Teljesítettem a kérését, aztán lassan elköszöntünk. Pár hét múlva Margit néni már messziről integetett, amikor meglátott.
– Köszönöm szépen a kölcsönt, adom is vissza – mondta izgatottan, amikor a padjához értem. Egy ötlejest nyújtott felém. Nem akartam elvenni, bármennyire erőltette. Egy idő múlva abbahagyta a győzködést, szégyenlősen dugta vissza zsebébe a pénzt, aztán félénken kérdezte:
– De ugye azért néha még leül ide mellém? Olyan jó így együtt pihenni…
