Csütörtöki kimenő
A korai felkelés az aranylelés legbiztosabb (klasszikus) módja. Ennek következtében az aranyásók odakint Amerikában a kezdődő cowboykorszakban mind a hajnalok hajnalán keltek. Arról nem is szólva, hogy két alapállapot között hánykolódtak: egyfelől egész nap álmosan kóvályogtak, ástak, lapátoltak ércet keresve, másfelől bosszankodtak, mert az arany nem akart leledzni.
A hajnalok hajnala pedig más néven az Auróra – a latin istennő nevéből vagy fordítva, az istennő a latin közszóból –, ami pedig arra utal, hogy egykor Lenin is korán kelt, és az Auróra cirkálóra sietett, vagy a Szmolnijból odatelefonált, csodák csodája a szentpétervári telefonközpont működött, a kisasszonyok (barisnyák) perceken belül kapcsolták az Auróra kapitányát, akinek sepercbe került kiadni a tűzparancsot. Ám a kezelőszemélyzet, a beosztott és álmos, kiéhezett kalmük vagy kirgiz tüzéreknek jó időbe tellett, amíg kiszámították a segédkönyvek forgatásával (Az Orosz Tüzér kiskátjéja, Szentpétervár, 1907) a megfelelő röppályát és a becsapódási együtthatót, azaz négyzetgyököt vontak az ágyúcső és a hajnalcsillag között, táv középarányosából, és lőni kezdték a Téli Palotát. Október volt a cári naptár szerint, de a bolsevikoknál már november hetedike; ebben is haladóbbak voltak, mint Kerenszkij polgári satnya kormánya. Szóval a Téli Palotában már ott volt az egész orosz reakció, mert október 15. óta megindult a fűtési szezon, és ott dideregtek, szunnyadoztak, ők is éhgyomorra várták a Nagy Októberi Világforradalmat, a történelem tűzjelét. Ami, tudjuk, be is következett.
Ugyancsak éhgyomorra kell elképzelnünk a földosztást. Azon a bizonyos márciusi hajnalon még korgó gyomorral ott állt a kommunista földosztó, természetesen nehézipari munkás, függetlenített forradalmár, 1921-es párttag, izmos karján fel volt tűrve az ing, szemében égett a dacos láng, gyomrában korgott az osztályos üresség. Jóságos vasöklét rátette a birtokra, és osztott: Péternek és Pálnak, Juonnak és Vasilénak. Hansnak és Kurtnak nem, mert ők éppen menekültek vagy hadifogságban utaztak Szibériába. Ugyancsak éhgyomorra.
Éhgyomorral követték el a történelem legfontosabb mozzanatait: P.o. Kolumbusz Kristóf akkor már napok óta nem evett, amikor a Santa Maria fedélzetéről megpillantotta Amerikát, az indiánok bezzeg tele hassal röhögtek a furcsa jövevényeken, akik nem ismerik a burgonyát, a paradicsomot és a dohányt, amelyekkel pedig tele a bendő és a tüdő.
Éhgyomorra gondolta ki Marx a Kommunista kiáltványt. Egész pontosan ő már reggelizett – három tojásból híg rántottát, narancslevet, sonkás pitét és haboskávét –, de a proletároknak azt javasolta, ha szabad élni egy megváltó ötlettel, hogy üres gyomorral kezdjenek hozzá az önfelszabadításhoz, az emberiség üdvére.
Vannak gyógyszerek, vannak orvosi vizsgálatok, melyeket csak éhgyomorra lehet, szabad, kell bevenni, elvégezni. A beteg ezt követően a rendelőből hazatérve viszont fényes elégtételt vesz: kifosztja még utoljára a kamrát, felfalja a hőtőszekrény teljes tartalmát. Egyszer élünk, ugye, doktor úr!
Már a régi latinok is azt tanították, hogy Plenus venter non studet libenter, ami szó szerint azt jelentette, hogy tele hassal (belekkel) nem lehet jó munkát végezni, tanulni, diáknak lenni. Ezért a régi regényekben és elbeszélésekben a diák ösztövér, csontsovány, éhenkórász, és ég a szeme párja, valamint nagy tettekre, cselekedetekre képes, miközben Párizsban lakik, hol máshol, mint egy nyomorúságos padlásszobában. Onnan sokkal jobban látja az Eiffel-tornyot és az osztályviszonyokat.
E sorok írója osztja ezt a véleményt, amit a latinok oly pompásan tömörítettek aforizmává, életszabállyá. Addig nincs kávé, nincs reggeli zaba, amíg a heti jegyzet nem születik meg. Ennek okán a szerző sokszor tapasztalja, hogy kopog a szeme, mint a valamikori íróknak, akik kerregő gyomorral verték az írógépet.
