Egyénként nem is létezünk igazán

Interjú Keresztes Attila rendezővel A vadkacsa bemutatója kapcsán

 – Az utóbbi három évadban szinte kizárólag Ibsent rendeztél a Tompa Miklós Társulatnál, A vadkacsa a negyedik Ibsen-bemutatód. Mi az, ami miatt kiemelten foglalkozol a szerzővel?

 – Nagyon közel áll hozzám Ibsen világa, mert kegyetlen őszinteséggel elemzi az embereket, történeteiben olyan élethelyzeteket hív elő, amelyekkel a hétköznapokban nem szívesen foglalkozunk, inkább elhárítjuk őket. Minden esetben egy szikár világot rajzol föl, szikár nyelvezettel, ami tökéletes talaj az ember viselkedésének elemzéséhez, nem csupán a rendező, hanem a színész számára is. Ugyanakkor a szereplősorsokban csodálatra méltó intellektussal állítja szembe egymással a 19. század nagy gondolkodóinak erkölcsi-pszichológiai vitáit, persze sosem az állásfoglalás szándékával, inkább valamilyen fajta bizalmatlansággal vagy kritikai hangvétellel teszi. A mi feladatunk pedig saját érveinkkel, tapasztalatainkkal kiegészíteni ezeket, csakis így érdemes részt vennünk az általa elindított vitákban.

 – A vadkacsát 2004-ben Kolozsváron már rendezted. Mi késztetett arra, hogy Marosvásárhelyen visszatérj ehhez a műhöz?

 – Részben az, hogy 18 évvel ezelőtt még fiatal voltam, azóta sokat változtam színházi önkifejezésben, látásmódban, és az élettapasztalataim valahogy visszavezettek Ibsenhez. Folyamatosan visszatérek valamelyik Ibsen-darabhoz, így találkoztam a Hedda Gablerrel, A nép ellenségével, a Nórával. Kihívás volt számomra, hogy A vadkacsában olyan módon kísérletezzünk a szerepekkel, ahogyan az Ibsen-karaktereket a rendezéseimben megismertem.

 – A kísérletezés részének nevezhető az is, hogy te magad tervezted a díszletet? 

 – Nem, olyasmivel nem kísérletezem, ami nem az asztalom. Ezt a helyzetet a kényszer szülte. Ugyanez a helyzet állt fenn A nép ellensége esetében is. Nem vagyok díszlettervező, viszont munkáim során minden esetben a koncepcióval együtt megszületik egy erőteljes színpadi forma is bennem. Ezt a próbafolyamatot úgy tekintem, mint egy tanulmányt, mivel a költségvetés teljes hiánya miatt a próbaidőszakban három különböző koncepciójú előadást kellett kigondolnunk. Végül találnunk kellett egy olyan formát, amely a színházban meglévő díszletelemekből összerakható, de közben beszél is arról a világról, amelyet megfogalmazunk. Így született A nép ellensége díszlete is. Míg A nép ellenségében maga a társadalom, a mi esetünkben maga a nézőtér volt a legfontosabb elem, addig A vadkacsában a szereplők képzeletében megszülető világ lenne az, de erre most nem volt anyagi lehetőség. Így hát ezek valójában nem díszletek, inkább játékterek, installációk, a kísérletezés terei. 

 – Az egyik próbán arról beszéltél, hogy A vadkacsa az eddigi Ibsen-rendezéseid legösszetettebb darabja.

 – Valóban az, hiszen az eddig rendezett előadásokban Ibsen témafelvetéseit könnyen egy fő probléma köré lehetett építeni. A Nórában az foglalkoztatott, hogy a házasságban mint társadalmi intézményben mit jelent a boldogság, és mit jelent nőként és férfiként szabadon élni. A Hedda Gablerben végigjártuk, hogy milyen az, amikor az ember a saját idealizmusának a csapdájába esve életképtelenné válik, A nép ellenségében pedig a társadalom és az ember viszonyát boncolgattuk. A vadkacsában minden előző mű szempontjai egyként jelenítődnek meg, illetve ezek ellenpontjai is megmutatkoznak két család, Ekdalék és Werléék életének szembeállításával.

 – Nem véletlenül nevezik A vadkacsát az Ibsen-kánon legegységesebb és legerőteljesebb darabjának…

 – Azért zseniális ez a mű, mert középre helyezi az élni akaró embert, és különböző lehetőségeket ajánl föl neki a boldog életre, majd a végén kiderül, hogy amíg ezek a lehetőségek csak önmagukért létező megoldásokként vetődnek föl, addig egyik sem érvényes. Megmutatja az idealizmushoz, az igazsághoz, a megszépítő hazugsához, a társadalmi kiszolgáltatottsághoz, az istenkereséshez, a praktikus földhözragadtsághoz való viszonyunkat. Felmutatja az ember igazságmissziójának szörnyű következményeit, és rávilágít, hogy mennyire érzékeny és törékeny az emberi boldogság szála, valamint a családi boldogságé.

 – Szerinted vannak ma eszményeink? S ha igen, mennyire bízhatunk bennük?

 – Nem hagyunk annyi időt magunknak, hogy egy eszménykép kialakulhasson bennünk. Inkább emlékeink és ábrándjaink vannak az eszményeinkről. A mai ember irányvesztett, és olyan sokféle, akár egymásnak ellentmondó befolyásoló tényező veszi körül, hogy csak rövid távon használható eszmények alakulhatnak ki bennünk. Lassan arra vagyunk kárhoztatva, hogy amennyiben nem befolyásol minket a körülvevő világ valamiféle tiszavirág-életű eszményképpel, kiderül, hogy egyénként nem is létezünk igazán.

Szabó Réka