„… egy szárny suhant felette…”

Túl sok a gyász. Az utóbbi időben a Múzsa oldalain is mindegyre búcsúznunk kell az irodalom és a művészetek valamelyik jelentős egyéniségétől. Most ismét Thália világát érte fájdalmas veszteség. „Elment az erdélyi magyar színjátszás egyik utolsó nagyasszonya, a legendás Székely Színház, majd a Marosvásárhelyi Állami Színház, később Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kiemelkedő színésznője, Mende Gaby.” Keresztes Attila, a Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatójának búcsúszavaiból idéztem, ahogy a továbbiakban is: „Aktív pályája több mint öt évtizede alatt férje, a színházalapító Tompa Miklós rendezései mellett olyan rendezők előadásaiban játszott, mint Szabó Ernő, Kovács György, Kőmíves Nagy Lajos, Harag György, Hunyadi András, Anatol Constantin, Kincses Elemér, Kovács Levente, Alexandre Colpacci, Kövesdy István vagy Bocsárdi László – és ez a névsor már önmagában a második világháború utáni erdélyi színháztörténet. Alakításai egy kiemelkedő pálya különböző színházi stílusokon és formákon átívelő kiemelkedő mérföldkövei.”

Időnként magam is írtam alakításairól, dicsértem versmondását, interjúkban kérdezgettem emlékeiről. Legutóbb 2019-ben méltattam művészetét, amikor a város 1929-ben született kiválóságainak pályáját elevenítettem föl a Múzsában. A legtöbbjük már nem élt. Azóta Kedei Zoltán festőművész is elhunyt. Immár Mende Gaby művésznő is ott van az égi társulatban. Sokat játszott – írtam akkori jegyzetemben. – A színpad igazi szerelmesének bizonyult. Főszerepei között leggyakrabban a Ledér (Vörösmarty M.: Csongor és Tünde), Jelena Andrejevna (Csehov: Ványa bácsi), Mrs. Erlynne (Wilde: Lady Windermere legyezője), Fuchsné (Barta L.: Szerelem), Julia Filipovna (Gorkij: Nyaralók), Olivarez hercegnő (Schiller: Don Carlos) kerül szóba. Hosszú és sikeres pályát mondhat magáénak, rengeteg élmény gazdagította. Nehéz lehetett azután megszoknia, milyen az élet színpad nélkül, de szép emlékei némiképp kárpótolhatják. Ezeket egy egész kötetben idézte fel Szucher Ervin kérdései nyomán a Prospero Könyvek sorozatban 2014-ben megjelent beszélgetőkönyvben. Nászta Katalin a Litera-Túra Művészeti Magazinban közölt születésnapi összeállításában ebből a kiadványból ragadott ki részleteket. Mende Gaby szavait magunk is ebből idézzük: „Nem én állítom a Székely Színházról, hogy milyen különleges és jó volt, ezt számos nyilatkozat, kordokumentum és az akkori rendszeres telt ház is alátámasztja. Például a kolozsvári társulat örökös tagja, Csíky András interjúkötetében egyenesen tüneményesnek és szikrázónak nevezi.(…) Amikor ’48 késő őszén a társulathoz kerültem, nagyjából már a végnapjait élte az operettkorszak, melyet Tompa soha éle-tében nem kedvelt. De emlékszem, szinte nem volt olyan nap, amikor ne léptünk volna színre, olykor kétszer is. Amikor meg a filharmónia játszott, mi tájoltunk. Télen fagytunk meg, hisz olykor a hó is behullott egy-egy rozoga falusi kultúrotthon színpadára, de mi úgy is szívünket-lelkünket beleadva, kivágott ruhákban játszottunk. Mindaddig, amíg a vidéki közönség szeretetét éreztük, nem érdekelt a hideg, a hűlés vagy ezek következményei (…)  A tapsnál jobb érzés a világon nincs! Bár őszintén megvallom, jó érzés lehet gazdagnak lenni és jómódban élni, de engem csak az imádott közönségem érdekelt. Mindig is úgy éreztem, a publikum hálája megfizethetetlen.”

Azok a vásárhelyiek, akik látták játszani, hallották verset mondani, biztos nem felejtik. A kolozsváriak sem, hiszen ott is volt nagy visszhangú alakítása, az egyik darabban éppen a fia, Tompa Gábor rendező volt a szereplőtársa. De egykori kollégái is szívesen emlékeztek vissza a közös sikerekre, és emberi értékeiről sem feledkeztek meg. Bács Ferenc, aki pár hónappal azelőtt halt meg, mielőtt a fenti soraim megjelentek, egy pár évvel korábbi, hosszú budapesti beszélgetésünk során így emlékezett marosvásárhelyi színészi indulására: 

„Mende Gaby apját játszottam az egyik darabban, nem volt nagy feladat. Hozzá kellett öregednem a szerephez, hisz még Gabynál is fiatalabb voltam. Fehér haj, kemény sminkelés, minden, ami kell. Tompa volt a rendező. Ő különben elég ritkán osztott szerepet a feleségének. Gaby mostanában is fel-felhív telefonon. »Feri, mindig sírok és örülök a sikereidnek. Milyen boldog lehetsz, hogy olyan szép filmszerepeket kaptál.« És sorolja, hogy ez meg ez, meg ez! Ő felhív. Más senki.”

Sajnos már Ő sem veheti fel a telefont, hogy magányos kollégákra rákérdezzen. De fenn biztos jó társaságba került. Talán vitt annyi tapsot magával, hogy soha ki ne fogyjon belőle.