2024. june 30., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Hétköznapi történet

A 12 éves Bodoni István saját focilabdáról, 13 éves bátyja kapuskesztyűről álmodik. De csak ritkán és titokban álmodoznak, a backamadarasi testvérpárnak ugyanis egészen más, a mindennapokhoz elengedhetetlen dolgokra lenne elsősorban szüksége. István internetes segélykérésében élelmiszercsomagot és tűzifát emleget a legfőbb hiánycikként, és így zárja egymás után számtalanszor közzétett levelét: „nem kötelező senkinek, csak aki szeretne, bármit elfogadunk, köszönjük megértésüket”. 

A kiskamasz S.O.S.-ére ugyanazon a marosvásárhelyieknek szóló Facebook-oldalon találtam rá, ahol több mint egy éve Gábor Antal kért ennivalót. (Tavalyi történeteim szereplői közül számomra ő volt az egyik legemlékezetesebb.) Jó volt látni, hogy – akárcsak akkor, most is – csapatnyi „netezőt” érintettek meg a rászoruló sorai, mi több – gyerekről lévén szó –, talán most még inkább teret nyert a virtuálisban a jóakarat. Onnan pedig egy lépés a valóság. Voltak, akik gyűjtést szerveztek, és személyesen vitték el a fiú családjához a felajánlásokat, de persze kritizáló, kételkedő megjegyzésekben sem volt hiány. Az is előfordult, hogy éppen az adakozó bírálta felül a helyzetet, és számolt be arról, hogy pártfogoltjánál mégsem akkora a nyomor, hiszen van villany, wifi. Nem jártam a családnál, de ha el is mentem volna, sem lenne tisztem ítélkezni. Interneten szólítottam meg a backamadarasi fiút, aki már csak azért is figyelemre méltó, mert a család legfiatalabb tagjaként próbálja megoldani az otthoniak helyzetét. Kortársaitól eltérően nem egy virtuális játék főhőseként küzd azért, hogy magasabb szintre lépjen, az ő harca valóban a túlélésről szól. Legalábbis minden jel erre mutat.

– Anyukámmal, a testvéremmel és nagytatámmal élünk egy házban – fogott történetébe, miután megkapta az üzenetemet. Legalább tíz percen át írta az életét összefoglaló sorokat, amelyeket igyekszem minél hitelesebben, csupán a fogalmazási és helyesírási hibákat korrigálva továbbítani. – Apukámtól három éve váltunk külön. Ő alkoholista, állandóan vert minket. Ötéves koromban úgy megütötte az arcom, hogy nyolc napnál tovább tartott a gyógyulás. Volt, hogy a kezemet égette meg vagy kitett a hidegbe. Anyukám félt tőle, ezért nem jelentette fel. 2016-ban döntött úgy, hogy elválik tőle. Anyukámat a nagyszülei nevelték fel. Három éve meghalt a nagymamája, amit máig nem tudott feldolgozni, súlyos depresszióba esett. Ezért nem tud dolgozni menni, egy-egy takarítást, napszámosmunkát bevállal, de állandó keresete nincs. A szociális segélyből és a gyerekpénzből élünk, meg tatám kevés nyugdíjából. De ő már 80 éves, és neki is szüksége van a pénzre. Anyunak pedig sokba kerülnek a gyógyszerei. Ezért szerettem volna a Facebookon segítséget kérni, és sokan válaszoltak is a kérésemre. De még mindig nehéz a helyzetünk, nem jut mindenre.

– Iskolába jártok? – kérdeztem a beszámoló végén.

– Igen, Koronkába. Én hatodikos vagyok, a testvérem hetedikes.

– Busszal jársz be?

– Egy gálfalvi tanárnő szokott bevinni kocsival.

– Szívesen mész?

– Igen, nagyon szeretem az iskolát. A torna- és a rajzóra a kedvencem. 

Megegyeztünk, hogy később telefonon folytatjuk a beszélgetést. Hívásomra az édesanya válaszolt – Istvántól már tudtam, hogy az ő telefonjáról internetezik –, és kérésemre azonnal átadta a fiának a készüléket.

– Említetted, hogy több csomagot is kaptatok. Mit vittek az adakozók, és mire lenne még szükségetek?

– Főleg Koronkáról jöttek az adományok, páran pedig Marosvásárhelyről hoztak segítséget. Ízet, olajat, cukrot, pátét, ilyesmit kaptunk. Persze, ez fogyó cikk, jó lenne több. Meg ruhaneműre, lábbelire és tűzifára is szükségünk lenne. Esetleg pár bútordarabra, a mi szekrényeink ugyanis nagyon régiek.

– Az étkezést hogy szoktátok megoldani?

– Anyu főz. Ma ebédre például levest és pityókapürét ettünk hússal. 

– A testvéreddel szoktatok segíteni édesanyátoknak?

– Igen. Sepregetünk, mosogatunk, fát vágunk, meggyújtjuk a tüzet.

– A szabadidőtöket mivel töltitek?

– Legszívesebben kimegyünk focizni a barátokkal. A labdát mindig ők hozzák, nekünk nincs sajátunk. A tesóm nagyon jól véd, futballkapus szeretne lenni. Nagy álma, hogy legyen egy kapuskesztyűje. Én leginkább egy labdára vágyom, meg egy jobb számítógépre, mert az enyém nagyon régi, nehezen mennek rajta a játékok.

– Mi szeretnél lenni, ha felnősz?

– Programozó.

Beszélgetésünk végén István a pontos lakcímüket is elárulta, de megegyeztünk, hogy biztonsági okokból azt majd csak az esetleges adományozóknak hozzuk a tudomására. Addig elég lesz annyi, amennyit a háttérben maradó édesanyától hallottam: zöld ház, zöld kapu. A remény színei.

Kapcsolódó cikkek:

Egy életerős közösség tudata

2022-02-08 15:38:44 // Nagy Székely Ildikó

Veress László marosszentkirályi református lelkész a népszámlálásról

Egy fiatal vállalkozó tapasztalatai

2021-08-15 15:27:24 // -

Kávé és könyv



Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató