Egy jegyiroda emlékére
2015-11-18 15:17:43
- Ötvös József
Egyszerűségében is szépre sikeredett a Színház tér kialakításakor megmaradt és átépített saroképület a főtéren, csakhogy élettelen egy ekkora város mozgalmas világában.
Egyszerűségében is szépre sikeredett a Színház tér kialakításakor megmaradt és átépített saroképület a főtéren, csakhogy élettelen egy ekkora város mozgalmas világában. Nem is olyan régen a Vidrátszegen működő marosvásárhelyi repülőteret kötötte össze a várossal az épület előtt álló és várakozó autóbusz. Akkor – úgy emlékszem – kevesebb volt a repülőjárat, de személyesebb és emberibb volt a megközelítés. Ma azok számára jó lehetőség a repülőtér, akik személygépkocsival rendelkeznek, különben barátok vagy rokonok szánalmára vagyunk utalva, mert egy szűk órás Marosvásárhely–Budapest repülős utazásnál időben hosszabb és körülményesebb a vidrátszegi (maros-vásárhelyi) repülőtérre való kijutás.
Egyébként már legalább két éve nem működik abban a főtéri épületben az egykori Tarom jegyiroda. Hirdeti is két nagy, élettelen üvegablakon tizenkét darab A4-es papíron az eligazítás: 2013 májusától elköltöztek onnan. Engem nem is az igénytelen papírragasztás lepett meg egy kulturális főváros címére áhítozó város főterén, hanem a fájó valóság: mind a tizenkét lapon csak románul tudósítanak a jegyiroda elköltözéséről. Erről jut eszembe, hogy a nyelvismeret életbevágóan fontos lehet egy-egy repülésnél, főleg ha nem szeretne étlen-szomjan halni az utas.
Négy évvel ezelőtti brazíliai utazás alkalmával történt a következő eset. Kora reggeli órában érkeztünk meg Sao Paolo repülőterére, az sincs a város központjában. Két óra múlva át kellett szállni a Curitibában (Kuricsiba) landoló repülőre, így kétórás semmittevés után szomjasan ültünk fel a belföldi járatra. Sebaj, alig emelkedtünk föl, máris hozták a reggelit, amit úgyis beleszámítanak az út árába, ezért még alkoholt is rendeltünk. Az egyetlen általam valamennyire ismert világnyelven kezdtem, németül, és rendeltem egy sört (Bier). A kedves brazil lány ízlésesen kifestett nagy, kerek, fekete szemével rám nézett, és jelezte: itt ezt nem értik. Átlageurópaiként gondoltam egy merészet, s ifjúkori prágai utamra emlékezve mondtam ki a bűvös szót: pivo. De az Amazonas vidéki lányt ez a közép-európai nemzetközi szó sem hatotta meg, s mivel portugálul nem tudok, szomjas maradtam. Igaz, tíznapos utunk végére már tökéletes kiejtéssel tudtam Sao Paolóban sört rendelni: cerveja (szervézsá).
Állok az egykori Tarom-iroda előtt, s eszembe jut: ha édesanyám valamilyen csoda folytán Marosvásárhelyről Budapestre szeretne utazni repülővel, ő napokig értetlenül állhatna a régi jegyiroda előtt, pedig már hatvan éve pontosan fizeti az államnak az adót – ebben a megyében. Érdekes, az adófizetésnél mindig a pénz beszél.