Egy hét a kilencediken
Kórházban voltam egy hétig. Nagy léptékű operáción estem át, így a lábadozás ideje is arányosan hosszú lett.
A beutalás előtt mindenre el voltam készülve, még a legrosszabbakra is. Mert – ugye – a kórházi személyzet tagjai és amúgy az egészségügyi alkalmazottak fensőbbségesek, hanyagok, pontatlanok és haszonlesők. Erről újság-, rádió- és tévéhírek, riportok, filmek szólnak.
Nos, én hétfőn reggel a járóbeteg-rendelésen kezdtem a „kórházi kalandot”, ahol egy alapos szakorvosi vizsgálat során kiderült, hogy valóban a kórházban a helyem, ahogy az a küldő-papíromon szerepel. A délelőtt folyamán már a kórteremben találtam magam, ahol folytatódtak az előkészületek. Kardiológus, aneszteziológus, általános asszisztens kérdezett ki, vért vettek laborvizsgálatokhoz, majd elkísértek EKG-t készíteni.
Kedden reggel átestem az operáción. Mivel a műtét altatásban zajlott, erről sokat nem tudok, de a későbbi fejlemények azt bizonyítják, hogy a nőgyógyász-sebész, az altatóorvos és a műtősök mind kiváló munkát végeztek. Ezt követően huszonnégy órán át az intenzív osztályon tartottak folyamatos megfigyelés alatt. Egy kedves asszisztens lány többször érdeklődött állapotom felől, majd mikor kiderült, hogy azért aggódom, mert nem tudok telefonálni, mivel a készülékemet a kórteremben hagytam, a sajátját adta kölcsön. (Nem hiszem, hogy ez a gesztus feladatként szerepelne a munkaköri leírásában.)
Szerda déltől immár a kórteremben lábadoztam, így tehát a napok során volt időm és alkalmam szemlélődni. Rájöttem, hogy az osztályon minden egy jól kidolgozott és akkurátusan betartott, szigorú rend szerint történik. Merthogy az egymást váltó munkatársak naponta ugyanúgy végzik ugyanazt a feladatot. A reggeli fertőtlenítő felmosástól és többszöri szemétkiürítéstől kezdve a folyamatos orvosi odafigyelésig. A főasszisztensnő(k) reggeli kérdése mosoly kíséretében érkezik: „Hogy tetszik ma lenni?” vagy „Cum aţi dormit azi noapte?” (Hogy tetszett ma éjjel aludni?) És az előírt gyógyszerek beadása alkalmával, de a nap során máskor is megkérdik, hogy minden rendben van-e, és szükség esetén azonnal segítenek. Egy kedves szolgálatos munkatárs (asszisztens?, rezidens orvos?) naponta kikérdezi és feljegyzi az előző nap fejleményeit. De a mosoly a „konyhás nővéreknek” (nem tudom, mi a hivatalos megnevezésük) is sajátja. Még akkor is, ha az ember elkésik a leves vagy a második elfogyasztásával (betegen az evés is hosszabban tart), és nem ürül ki idejében a tányér. „Nem baj, tessék hagyni, visszajövök később”, mondja egyikük megértő mosollyal. S közben mindenki apró tanácsokkal látja el a gyógyulni akarót. És ez a viszonyulás általánosan jellemző. Bátorítják a páciens részvételét a saját maga gyógyításában.
Én magam is megszívleltem a jó tanácsokat, és az előírásos idő lejártával lényegesen javult állapotban, a további gyógyulás reményében távoztam az osztályról, amely a Maros Megyei Sürgősségi Kórház kilencedik emeletén található, és a bejárat felett azt írja (igaz, hogy csak „államnyelven”) : OBSTETRICĂ GINECOLOGIE SECŢIA OPERATE, azaz SZÜLÉSZET–NŐGYÓGYÁSZAT, OPERÁLTAK OSZTÁLY.
Említhetnék neveket is, de nem volna igazságos, mert csak némelyiket jegyeztem meg, a kitűzőjükről nem mindig sikerült – vagy el is felejtettem – leolvasni. De higgyék el nekem, ezen az osztályon mindenki ilyen.
Köszönet érte mindnyájuknak.
K. É. E.
