Édes élet? (3.)

Harmónia összeállításunkban Kerekes Péter Pál fotóművész közreműködésével, levéltári és egyéb dokumentumokat tanulmányozva próbáltuk feleleveníteni a marosvásárhelyi cukorgyár történetét. A sorozat befejező részében a hanyatlás okait keressük, s megpróbálunk választ találni arra, hogy mi lesz a felrobbantott gyár helyén maradt 25 hektáros terület jövője.

Nagy Imre alkotása. A tatabányai Csiszér család tulajdona

Harmónia összeállításunkban Kerekes Péter Pál fotóművész közreműködésével, levéltári és egyéb dokumentumokat tanulmányozva próbáltuk feleleveníteni a marosvásárhelyi cukorgyár történetét. A sorozat befejező részében a hanyatlás okait keressük, s megpróbálunk választ találni arra, hogy mi lesz a felrobbantott gyár helyén maradt 25 hektáros terület jövője.

Nagy Imre a gyárban

Akik nem ismerik kiváló festőművészünk életrajzát, valószínűleg felteszik a kérdést: hogyan kerültek vásznaira a jellegzetes munkásfigurák. Nos, a festőművészt kulákságára hivatkozva 1950-ben eltávolították a kolozsvári Képzőművészeti Akadémián betöltött tanári állásából (holott birtokait már átadta az államnak). A biztos kereset nélkül maradt Nagy Imrének marosvásárhelyi barátai nyújtottak segítséget. Veress Károly, a cukorgyár igazgatója szívesen fogadta, lakást biztosított számára, s így három évig a gyárban festett. „Ismerte az összes munkást, sokat tudott velük diskurálni. Nem a harcos proletariátus egyenes ágú leszármazottait látta bennük, hanem kiben-kiben a földművest, halászt, méhészt, vadászt, hiszen ezek a munkások mind a környező falvakban élő, gazdálkodó emberek voltak, akikkel a közös téma adott volt. Számukra pedig Nagy Imre nem a »művész« volt. Ő volt az az ember, aki fest.”

Amint unokahúgának írt levelében olvasható, jól érezte magát a cukorgyárban:

„Elég mozgalmas az életem. Nagy munkába kezdtem. Már az ősszel lementem Marosvásárhelyre dolgozni a cukorgyárba, ahol nagyon érdekes anyagot kaptam. Részben tanulmányokkal és akvarellekkel kezdtem a munkát. Most már nagyobb kompozíciók is mozognak a vásznon. Így hát kétfelé élek. Három-négy hetet Vásárhelyen, három hetet Kolozsváron töltök. A vásárhelyi életem elég érdekes, már csak a munka szempontjából gondolom. Lakás, ellátás nagyon jó. ...” (Erdélyi művészet)

A fogadtatás, a segítségnyújtás volt a gyökere a későbbi sikeres kiállítások mellett annak, hogy a festő 44 alkotását Marosvásárhelynek adományozta, amelyeknek kezdetben a Teleki Téka biztosított helyet.

Távvezetés

– Mikor változott meg ez az ideálisnak tűnő világ? Korábban említettük, hogy a felújítás és Veress Károly igazgató leváltása nyomán Bukarestben döntötték el, hogy kit alkalmaznak.

– Az új gyárban az 1960-as évek végére már más szelek fújtak, s a munkához való viszonyt sem lehetett a korábbihoz hasonlítani. Az új nemzedék tagjai közül, akiknek semmi közük nem volt a gyár múltjához, sokan csak ímmel-ámmal dolgoztak, s naplopó is volt elég. Ennek ellenére a rendszerváltásig még ment a munka, de a Zamurt, ami továbbra is elitvállalatnak számított, a fővárosból irányították. Miközben országszerte egyik cukorgyárat a másik után építették, a vásárhelyiből küldtek szakembereket, hogy az új gyárak dolgozóit betanítsák. A rendszerváltás után egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a cukorgyárnak nagy az energiafogyasztása, túlméretezett a személyzete, s a gépek is egyre inkább elhasználódtak. A rossz gazdaságpolitika következtében a romániai vállalatok mindinkább eladósodtak egymásnak, s köztük volt a cukorgyár is. A répatermelés sem volt már elég korszerű, s a gyár termékei egyre kevésbé voltak versenyképesek. A nagy privatizálási lázban 1997-ben adták el a Zamurt francia vállalkozóknak.

Hamis ígéretek

– A cukorgyártásban európai nagyhatalomnak számító francia tulajdonosokhoz nagy reményt fűzött mindenik fél. Lapunk is, amelynek hasábjain 1998. augusztus 1-jén azt írtuk, hogy új fejezet kezdődött a marosvásárhelyi cukorgyár életében.

„Francois Xavier Podvin, a franciaországi Societé des Sucreries du Marquenterre cég főigazgatója és vezetőtanácsának elnöke a tegnap, a marosvásárhelyi Continental Szálló fehér szalonjában elhangzott pohárköszöntőjében bevallotta, hogy amióta hozzáláttak a cukorgyár fejlesztéséhez, előre nem látott nehézségek egész sorával kellett megküzdeniük… Ennek ellenére azt az ígéretet tette a francia vendég, hogy részükről minden lehetségest elkövetnek az itteni mezőgazdasági és ipari tevékenység fellendítéséért — amihez viszont elvárják a román kormány és a helyi szervek támogatását is.

Mănişor Augustin, a Zamur részvénytársaság igazgatója azzal kapcsolatosan, hogy a sajtóértekezleten kiderült, miszerint a kezdeti 24 milliárdról fokozatosan 70 milliárdra emelkedett a vállalat alaptőkéje, elmondta, hogy a francia fél most már a részvények 68 százalékának a birtokosa, s ekképpen már nem beszélhetünk egyszerű együttműködésről egy olyan partnerrel, amelyik 34 milliárd lejes adósságtól szabadította meg a gyárat. Ugyanakkor a fő részvényes, az Állami Tulajdonalappal kötött szerződésnek megfelelően, ígéretet tett arra, hogy 8 millió dollárt ruház be az elkövetkező 4 év során a vásárhelyi gyár korszerűsítésébe. A Népújság kérdésére válaszolva Mănişor igazgató leszögezte, szó sem lehet arról, hogy a konkurencia kizárása céljából „tette volna rá a kezét” a francia cég a Zamurra. Nem kell attól tartani, hogy idővel majd leállítja a termelést, jóhiszemű szándéka éppen ezzel ellentétes.”

Mint később kiderült, az ígéretek hamisak voltak.

A francia tulajdonosok, akik időközben megvették a marosludasi cukorgyárat is, a használható gépeket és felszereléseket leszereltették, s az újabb gyárnak adták át. Ami maradt, azt a román fél ócskavasként értékesítette. 2000-re a törzstőke már 133,4 milliárdra nőtt, s eladták az ingatlanok egy részét is. Holott, amikor privatizálták a céget, a terület és az épületek az állam tulajdonát képezték. A jogi manőverekkel emelt törzstőkéből az új tulajdonos (francia társaság) a részvények 64,6, az utólag létrejött francia-román cukoripari társaság a részvények 18,9, az Állami Tulajdonalap 7,5, más részvényesek 8,9 százalékával rendelkeztek. Időközben drasztikusan csökkentették a dolgozók számát, s 2006-ra az 587-ből mindössze 35-en maradtak – olvasható a gyár privatizálásáról közölt sorozatban (Justiţiarul). Ekkor már közbelép az Élelmiszeripari Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége is, amely a Zamur magánosításának az ellenőrzését kéri, de beadványukat, amelyet Adrian Năstase kormányfőnek is elküldtek, válaszra sem méltatták. Miután a „kastélyt” (ami az Electromecanica szövetkezet székhelye lett), a klubot, a rendelőt, az új kuglipályát, ahol már egy golyót sem gurítottak el, s a lakások egy részét is eladták, 2006-ban a részvényesek közgyűlése felszámolja a társaságot, s az 1,5 RON értékű részvények átkerültek a ludasi cukorgyárhoz.

Lakópark?

A tulajdonos tíz évet várt, amíg annyira megemelkedtek a telekárak, hogy a vételár tízszereséért értékesíthette a 25 hektárnyi területen fekvő gyárat a bukaresti székhelyű TIBLAND ingatlanközvetítő kft.-nek, amely mögött a feltételezések szerint ukrán, litván és Moldova köztársasági vállalkozók állnak. 2007 novemberében kezdődött meg a bontás, amit egy osztrák cég végzett 380.000 euróért, s közben eltüntették a föld színéről az ipari műemléknek számító épületeket is. A gyár területén csak a széttört betondarabok, a kapusfülke, s két kisebb épület marad. S közben azt híresztelik, hogy fényes jövő vár az összetört, feldúlt, sebes földre, ahova a terület tulajdonosai állítólag lakóparkot, bevásárló- és szórakoztató központot, egy három- és egy ötcsillagos szállodát, diszkót, sportklubot terveztek. Csakhogy a 25 millió eurós befektetés a mai napig sem kezdődött el. Az interneten elérhető adatok szerint a TIBLAND cég 2011-ben zéró üzleti forgalmat, zéró profitot, zéró bevételt jegyzett, s alkalmazottainak száma is zéró volt. Adóssága viszont eléri a 94,1 millió lejt. Zéró tevékenységgel nehéz elképzelni, hogy az ígért beruházásra sor kerülhet.

A helyi rendőrség időközben két alkalommal rótt ki büntetést a TIBLAND-ra. Először 2011-ben büntették meg 5.000 lejjel, mivel a terület nincs bekerítve, s a gödrökkel, betondarabokkal életveszélyes lehet. A vonatkozó törvény alapján a tulajdonost arra kötelezték, hogy kérjen építkezési engedélyt új kerítés építésére és a meglévő kijavítására. Mivel a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal városrendezési osztályára ilyen kérés nem érkezett, újból megbüntetik és be is perelik a céget, amely nem tesz eleget az előírásoknak. Ezek után csekély a lehetősége, hogy a lebontott, felrobbantott cukorgyár területét a telekspekuláción kívül a közeljövőben valamire felhasználják.

Eközben a város ipari parknak való területet keres, aminek a 25 hektáros telek kitűnően felhasználható lenne. Lakónegyednek azonban a vegyi kombinátból áramló füst, a forgalmas Szabadság utca zaja, a két betonkolosszus és a tanklaktanya látványa miatt aligha alkalmas.

Az édes élet pedig már végképpen a múlté, s az ezer sebtől vérző terület beépítése is valószínűtlenné vált. A vijjogó fekete madárrajok, amelyek valaha élelmet találtak ezen a helyen, csak átröpülnek fölötte, s valahol messze a Maros fölött eltűnnek a „semmiben”.

Volt egyszer egy cukorgyár, munkahely, család, menedék ezer meg ezer családnak hosszú évtizedeken át. S míg egyesek a pusztulásából tetemes vagyonra tettek szert, sokan azt hittük, hogy nemcsak a múltjához, a külföldi tulajdonosnak eladott gyár jövőjéhez is közünk lehet. Mekkora tévedés volt!