Édes élet? (1.)

A látvány lehangoló. A régi kaput helyettesítő kötélen szakadozott nejlonfoszlányok, a porta előtt egy rongyos fotelben mosdókagyló, szedett-vedett bútorok, ládák, kicsit arrébb szétmállott matrac, eldobált ruhadarabok.

Kapu a semmibe (Fotó: Vajda György)

A látvány lehangoló. A régi kaput helyettesítő kötélen szakadozott nejlonfoszlányok, a porta előtt egy rongyos fotelben mosdókagyló, szedett-vedett bútorok, ládák, kicsit arrébb szétmállott matrac, eldobált ruhadarabok. Megvakított ablakszemeivel, amelyeket mocskos furnérlemezekkel helyettesítettek, a kapusfülke a semmibe bámul. Talán már el is felejtette, hogy hosszú éveken át milyen mozgalmas, pezsgő élet szemtanúja volt. A kifeszített kötélen túl egyenlőtlen terep, összetört betondarabok, halmok, üregek, csupa seb talaj a hó alatt. Az égi kötszertakaró fehérségét csak az odahordott szemét színesíti. Ahogy károgó varjak alatt a Maros-árokig elsétálok, próbálom elképzelni a hajdani nyüzsgés-mozgást, a szuszogó, pöfögő, csattogó, sivító gépek keltette hangzavart, amelyben tonnaszám termelték a cukrot ezen a helyen, amely most úgy néz ki, mintha bombatámadás érte volna. Ami jelképesen meg is felel a valóságnak.

A magánosítás színe és fonákja

Az egykori cukorgyár már a kezdetektől Marosvásárhely elit vállalata volt. Az évek során marosvásárhelyi és környékbeli családok ezreinek biztosított munkát, megélhetést, lakást, és sokaknak menedéket is. 1997-es privatizációját követően, amikor a cukortermelésben élen járó francia vállalkozói csoport kezébe került (Société des Sucreries du Marquenterre), a hangzatos ígéretek ellenére a csalárd privatizáció prédája lett. A „francia vállalkozók valódi célja a marosludasinak konkurenciát jelentő, elöregedett gyár kiszipolyozása, tönkretétele volt”. Ezt a helybeli vezetők egy részének a segédletével el is végeztek, s tíz év múlva a vásárlási ár tízszereséért, 15 millió euróért értékesítették a 25 hektáros területet. A visszaélésekkel, szószegéssel fűszerezett magánosításról, amelynek során az egykori szolgálati lakásokban élő családoktól is meg akartak szabadulni, 2007 környékén hosszasan cikkeztek a romániai lapok, a Justiţiarul pedig egy egész sorozatot közölt, mégis minden ment a maga útján. A több mint száz évig folyamatosan épített és bővített gyárat tíz éve módszeresen lerombolta az új tulajdonos, a bukaresti Agroconstruct cég.

„Czukor gyárat Marosvásárhelynek”

1893-ban a Megye Iparosítási Bizottságának ülésén Filep Albert marosszentkirályi termelő, földtulajdonos javasolta, hogy indítsanak mozgalmat, s tegyék meg a szükséges intézkedéseket egy „czukor gyárnak Marosvásárhelyt leendő felállítása érdekében, mi a vármegye összes közgazdasági viszonyaira láthatólag kedvező befolyással lenne” – olvasható a Marosvidék című lap 1893. februári számában. Kemény Kálmán báró, főispán, aki az alapító bizottság vezetője lesz, támogatta az ötletet. Az alapító ülés meghívójában pedig az áll, hogy a társaság „minden alapítási nyerészkedés nélkül a répatermelők egyesülése s a közösségnek pénz-részvényekkel való részvétele alapján tisztán a város és vidéke jobblétének céljából alapíttatik”. A kezdeményezést a magyar kormány és a pénzügyminisztérium kamat nélküli kölcsönnel támogatta. A Geréb Béla polgármester vezette tanácsosi testület 15 hold és 50 öl földet bocsát ingyenesen az Alsó Hosszúban – ahol a város határát jelző vámház állt – a Marosvásárhely és Vidéke Cukorgyár Részvénytársaság rendelkezésére. A feltétel az volt, hogy ha felszámolják a gyárat, 500 aranykoronát érő értékpapírt kapjon vissza érte a város.

A titok az emberekben van

Bustya Lajos építőmester vezetésével még abban az évben megkezdik az építkezést, s 1894. október 20-án tíz gőzkazánnal és nyolc gőzgéppel megindul az első répafeldolgozási kampány. Az új gyárba Bohémia, Morvaország és Szlovénia területéről hoznak tapasztalt mesterembereket, erről árulkodnak a Vásárhelyen ismertté vált nevek is: Kovacsik, Vilcsek, Rössler, Navratil, Branisch, Schmidt, Belkovits, Bobrovszky, hogy csak néhányat említsünk a sok közül. Induláskor 300 férfit, 60 nőt és 40 gyermeket foglalkoztatnak. Kezdetben csak nyers cukrot termelnek, amit a mindenkori rivális cukorgyárban, Botfaluban finomítanak. A viszály a két cég között hosszú évtizedekig tart, s amikor Marosvásárhelyen áll a gyár, Botfaluba küldik a munkásokat. 1897-ben már fogyasztásra alkalmas cukrot állítanak elő, s működése alatt folyamatosan új felszerelésekkel bővül a gyár, amelynek vezetésébe a magyar cukoripar álarca alatt fokozatosan beszüremkedik az osztrák tőke is. Természeti katasztrófák, gazdasági válságok s két világháború tépázza, de hosszabb-rövidebb szünet után mindig talpra tud állni. A titok az emberekben van. 1920-ban a külföldről jött szakemberek második nemzedéke kezdi el a munkát, s a cukorfőzés titka apáról fiúra száll. 1933-34-ben is fejlesztik, bevezetik a gázt, s 1300-1400 tonnára bővül a termelés. Bár a tulajdonos időről időre változik, a gyár igazából az ott dolgozóké marad. Olyannyira, hogy Hönig Miklós, a német származású cukormester a turbinaház helyett a régi mozdonyhoz, a szénsavpumpákhoz vezeti a visszavonuló németeket, akik fel akarják robbantani a gyárat, de a gyár szíve épen marad. Olyannyira, hogy hőerőműve egy ideig árammal is ellátja a várost. 1945-ben szinte a semmiből építik újra, majd 1948-ban államosítják, s Veress Károly, a kiváló turbinamesterből lett munkásigazgató kerül a gyár élére – olvasható sok egyéb részlet között Imreh Ernőnek, a vállalat volt jogtanácsosának a cukorgyárról írt történeti visszatekintőjében, amelyet a marosvásárhelyi levéltárban őriznek.

1961-64 között felújítják, mondhatni újjáépítik a gyárat, s amikor elkészül, már más szelek fújnak. Veress Károlyt nemsokára nyugdíjba küldik, Bukarestben döntik el, hogy az új gyárban kit alkalmazzanak, s ahogy telnek az évek, fokozatosan minden megváltozik. A rendszerváltáskor már egy lehurbolt, nagy energiafogyasztású üzem próbál túlméretezett személyzettel és rossz gazdaságpolitikával fennmaradni, amíg privatizáció címén áruba bocsátják.

Szemtanú négy és fél évtizeden át

A cukorgyár fénykorának és hanyatlásának Kerekes Péter Pál marosvásárhelyi fotóművész gyermekkorától nyugdíjazásáig közel négy és fél évtizeden át volt a szemtanúja. Ott játszott és ott eszmélt, ott szerette meg a természetjárást és az alpinizmust, ott vált érett szakemberré, s merült el fokozatosan a fotózás rejtelmeiben. Ott tanult tisztességet, emberséget, a szakma szeretetét, miközben életévé vált a gyár. Csodálatos természetfotói, portréi mellett sok fényképet őriz arról az ipari tájról, amelyben 45 évet eltöltött. Volt kollégáinak hozzátartozóitól évek óta gyűjti a régi fényképeket, amelyeken szinte mindenkit meg tud nevezni.

– A cukorgyárban dolgozni rangot jelentett – emlékezik. – Akárkit nem alkalmaztak. A munka apáról fiúra szállt, de úgy, hogy a fiúnak, aki bekerült a gyárba, bizonyítani kellett. Büszke volt arra, hogy az apa munkáját folytatja, az apa pedig, hogy a fiának adhatja át a tudományát, akit árgus szemekkel figyelt: ne mondhassák, hogy érdemtelenül csempészte a gyárba.

– Hogyan kezdődött ez a hosszú kapcsolat?

– 1941-ben születtem, s édesanyámat, aki három gyermekkel egyedül maradt, 1948-ban vették fel főstatisztikusnak, s lakást is kapott a gyárral szemben, a Toldi Miklós utca 35. szám alatt. A Bolyaiban kezdtem meg az iskolát, majd egy kisebb kitérővel elektrotechnikát, elektromechanikát tanultam, s 1961-ben ugyancsak a Bolyai középiskolában tettem elméleti érettségit. A tanulás mellett 14 éves koromtól már dolgozni kezdtem, ami nagy segítség volt a családomnak. 1957-ben leigazolt alpinistaként sport szakra készültem, de abban az évben nem vettek fel az egyetemre, azzal a kifogással, hogy az alpinizmus nem versenysport. Két évig voltam katona, s bár kikértek egy brassói klubhoz, mivel tankos iskolába jártam, nem engedtek el. Miután leszereltem, visszamentem a gyárba dolgozni. Sok szakmát végigjártam, voltam cukoripari technikus, autószerelő, lakatos és karbantartó az elektromos részlegen. A végén hozzám tartozott egy óvoda, amit pártutasításra minden termelőegységnek patronálni kellett, a juhok és a gombatelep is. 2002-ben mentem nyugdíjba, amikor már megváltozott minden körülöttem.

Álomszép gyermekparadicsom

– Hétévesen kerültél a gyár közelébe; gyermekként mit jelentett számodra az a környezet?

– Valóságos gyermekálom, gyermekparadicsom volt. A gyár mögött folyt a Maros, ami kitűnő fürdőzőhelyet jelentett, s a kanyarokban levő vadregényes szigetek sátorozási lehetőséget. Ott volt a gyári kanális, vagy a gyári tó, ahogy gyermekként neveztük. A Maros mellett pumpaház működött, amely a folyóból szívta és a kanálisba nyomta a vizet, s mellette egy víztisztító állomás. Kitűnő horgászhely volt, s mi mind gyermekek 6 órakor kimentünk, megfogtuk a magunk 50-60 pirkáját, a kert előtti kútnál megpucoltuk, s nagymama elkészítette. A horgászat titkait a nagyoktól lestük el, akik reggeltől estig áztatták a zsineget. Néha három-négy nagyobb hal is horogra akadt, s mikor végeztünk, a felszerelést elrejtettük. Néhányunknak volt engedélye, de az is megtörtént, hogy nem újítottuk meg, s olyankor gyorsan kellett szedjük a lábunk az ellenőrök elől.

A reggeltől estig tartó fürdőzés során sokszor megkordult a gyomrunk, s a Maroson túli bolgár kertészetekben szedett zöldséggel csillapítottuk az éhségünket. Sok csintalanságot követtünk el a pumpaház őrével, előfordult, hogy a Maroson átkötött zsinegről kora reggel leszedtük a nagy halakat. A part menti fák tövénél rákot fogtunk, amit megsütöttünk vagy a horgászoknak adtuk.

Both Károllyal szerettem meg a kirándulást

A gyár nagy gyümölcsöséhez is rengeteg emlék fűződik. Bár nagy fajkutyákkal őriztették, hamar megbarátkoztunk azokkal, s amíg legeltük a meggyet a fáról, ugatás helyett a kutyák farkcsóválva őriztek. A gondnok, akit nagyszerű embernek ismertem, elkapott egy alkalommal, s szemrehányást tett: fiúk, benőhetett volna már a fejetek lágya. Ha kell valami, tudjátok, hol van a bejárat, gyertek és kérjetek. Annyira jó szakember volt, hogy a gyümölcsös mellett méhészetet tartott és dinnyét is termesztett. Nagy vadász volt, befogta a ragadozó madarakat, s gyöngytyúkokat tartott szabadon. Volt egy foxterrierem, s felajánlotta, hogy idomítsunk kutyát, amihez rókalyukat ástunk, s a gyár szarvasmarha-hizlaldájától rókát is kaptunk az idomításhoz. Évekig tartott ez a játék. Kirándulni kisgyerekkoromtól Both Károllyal kezdtem. Zsíros kenyérrel a hónunk alatt álltunk a gyár kapujában és vártuk, hogy jöjjön Karcsi bácsi, a főraktáros, s kimenjünk a kakasdi erdőbe. Both Károly az Erdélyi Kárpát Egyesület régi túravezetőjeként a vállalat természetjáró csoportját irányította. Szerveztek tájékozódó versenyeket is, s a vállalat fizette a kiszállásokat.

Az utókor felrobbantotta

Bár nagyon jó barátságban voltunk Veress Károllyal, a gyár igazgatójával, gyermekként konfliktusunk is akadt vele. Egy alkalommal felmásztunk a gyárkéményre, hogy bevéssük a nevünket, hadd lássa az utókor. (Nem volt kíváncsi, felrobbantotta.) Természetesen észrevették, s szóltak, hogy jöjjünk le. Úgy meg voltunk ijedve, hogy mozdulni sem mertünk. Hívták Karcsi bácsit, aki a gyár udvarán lakott, s keményen ránk parancsolt. Másnap behívatott az irodába és megszidott, hogy bajt hozhattunk volna a családunkra, a gyárra is, ha leesünk.

Az ötvenes években autóbusz vitte iskolába a gyermekeket, s a mai Divatház helyén levő utcában, a Kisközben állt meg. Órák után is megvárt, de a jó dolgunk csak két-három évig tartott, azután maradt a hosszú gyaloglás. A Mikes (ma Someşului) utca kezdetén volt egy nyomókút, ott mostuk le a sarat a cipőnkről. Hazafelé jövet a főtéren sorakozó fiákereket lestük, s amelyik abba az irányba indult, a hátsó tengelyre felkapaszkodtunk, s addig utaztunk, amíg észrevettek, s ostorral hajtottak le onnan. A gyárnak volt egy villája Borszéken, ahol feliratkozás alapján két hetet lehetett nyaralni. Két régi teherautó vitte a családokat, s hetente egyszer az élelmet, mert a villában háromszori étkezést biztosítottak. Mi, gyermekek a fél nyarat Borszéken töltöttük, s sokat kirándultunk az üdülőtelep környékére.