Dülöngélő istenek

Van, aki őszintére, van, aki agresszívra, más családosra, katolikus pap öccsére, néha papra, filmkritikusra, megint más prímabalerinára vagy bájos hárfásra, de van, aki hívőre és szerelmesre issza magát. Utóbbiból van a több. De végül mindegy is. Tök részegek.

Én pedig apatikus nyugalommal bámulom a színpadon az egytől egyig kiváló színészeket és azt, hogy milyen elképesztően bánnak a testükkel, a hangjukkal, a kivetített gondolataikkal, egymással, egymás testével, a tárgyakkal, a ritmussal, ami nem mindig egyezik az enyémmel, de nem baj, és úgy általában a körülöttük lévő levegővel.

Az a furcsa érzésem van, hogy nem érzek semmit. És hogy ez nem zavar. Nem fáj, nem dühít, megnevettet ugyan, de elengedem, és akkor jön Max, és elmondja, beleüvölti a világba, hogy nem érzünk semmit, hogy baromira elbaszottak vagyunk, és akkor úgy érzem, hogy nincs ennél egyértelműbb önigazolás. És ezen a ponton, egy elég hosszú pillanatra a megrészegült nyugalmamba befurakodik egy érzelem, eláraszt, és együtt vonaglik a lelkem az egésszel, miközben nagyon-nagyon lassan, szinte reményvesztetten csetlünk-botlunk valami elcseszett megváltás felé, hogy értelmet nyerjen az a sok közhely, amit az ég tudja ki, de valaki biztos a részegek fülébe súg, hogy észrevétlenül kinyilatkoztasson valamit. A közhelyekben mindig van igazság. Axiómák. Hogy a szabadság nem is igazi, hogy a hazugsággal elveszünk, hogy a szerelem álmunkból ébreszt, hogy ha megkapjuk, amiért tepertünk, nem változik semmi, hogy attól függ, milyen a halál, honnan nézzük, és hogy alapvetően nincs értelme semminek, csak ha tényleg akarjuk, hogy legyen. Ha elhisszük. Az se számít, honnan jöttünk, kik vagyunk, mit tettünk eddig, az se baj, ha az életünk jelentéktelen, mert a keresztre feszítés pillanata a lényeg.

A teljesen különböző élethelyzetekből és mikroközösségekből érkező karakterek dagonyáznak a sárban, esnek-kelnek, lemeztelenednek, ösztönlényekké válnak, visszavedlenek egy olyan állapotba, ahol nem számítanak a formák, a gesztusok, az egymásra figyelés, a gondoskodás, szóval semmi olyan, ami az embert elvileg emberré teszi. Gondolkodás sincs, csak a már korábban megfogalmazott repetitív gondolatok, amelyek józanul kimondatlanul maradtak.

A második felvonásban eltűnnek a lakás-, bár- vagy étterembelsőt idéző bútorok, a szereplők kilépnek a világba, az utcára, vagy bárhová, csak ki, éppúgy, ahogy a kommunikáció és az interakció is verbálisabbá, kimondottá válik. Talán túl kimondottá is. És bár ez már egy újragondolt, kissé átalakított, szereplőcserékkel felfrissített és időtartamában is feszesített előadás, még így is kiesik a kezemből a gyöngy, amit a szarból valahogy csak előkotortunk, aztán újra felszínre jön és megint elsüllyed és így tovább, miközben Szabó Fruzsina végig kívülállóként ugyan, de csodálatosan élesíti és egyszerre finomítja énekével a gondolatokat, Kostyák Márton nagybőgőjével és Boros Csaba zongorájával pedig a színpadi történésekkel tökéletes szimbiózisban, a lehető legnagyobb természetességgel létezik. Kár, hogy nem tudom elég erősen szorítani a gyöngyöt, pedig csillog az, de túl sokat kérnek tőlem, túl sok időt.

Ha többször mondjuk el, nem mindig erősödik a tartalom, van, hogy jelentősége elhalványodik, bája és igazsága elkopik a csiszolgatástól. Van, hogy elég egyszer leszögezni, hogy a túrórudi és Jézus szeretete végeredményben tényleg lehet ugyanaz, és hogy a lényeg, hogy ne fossunk.

Szepesi Krisztina

Sajtóvisszhang

A fesztivál eseményeiről, a versenyprogramba benevezett előadásokról gyors reagálású értékelések, kritikák, méltatások is megjelentek. A marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat produkciójáról, a Radu Afrim rendezte Részegek című június 24-i előadásról Szepesi Krisztina írt a KISVARDAIFESZTIVAL.BLOGSPOT.COM-on. Írását onnan vesszük át a Múzsába.