2022. augusztus 19., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Ughy István festészeti kiállítása

Július 29-én, pénteken 18 órától a Maros Megyei Képzőművészeti Szövetség által a Kultúrpalotában működtetett Art Nouveau Galériában Ughy István Magyarországon élő festőművész műveiből nyílt kiállítás. Az alkotót a vendéglátók nevében Mana Bucur, a Képzőművészek Országos Szövetsége Maros megyei fiókjának elnöke köszöntötte, majd Haller Béla tanár méltatta Ughy Istvánt és munkásságát. Az alábbiakban a tárlatmegnyitón elhangzottak szerkesztett változatát közöljük. 

Ughy István 1938-ban született Székelykeresztúron, az elemi iskolát szülővárosában végezte, utána a marosvásárhelyi Művészeti Középiskolában tanult tovább, majd a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festészeti szakán szerzett diplomát 1963-ban. Előbb tanárként dolgozott a szászrégeni művészeti iskolában, majd szabadúszóként, illetve a székelykeresztúri múzeum külső munkatársaként. Grafikai tudását múzeumi tevékenységében is hasznosította, így láthatott napvilágot a Csontkarcolatok, porszaruk rajzai című kötet 1975-ben. Ezután a múzeum belső munkatársaként dolgozott, jelentős szerepet vállalva a régészeti, néprajzi és természetrajzi kiállítás létrehozásában, a képtár megteremtésében. Benkő Elekkel közös publikációja 1984-ben jelent meg a bukaresti Kriterion könyvkiadónál Székelykeresztúri kályhacsempék címmel. Múzeumi munkássága révén meghatározó módon járult hozzá a Benkő Elek által Budapesten közzétett kiadvány létrejöttéhez, melynek címe A középkori Keresztúr-szék régészeti topográfiája (1992). 1986-ban megvált a múzeumtól, és négy éven át segédmunkásként dolgozott, Magyarországra való áttelepedéséig. 1990-től Pápán a Gróf Esterházy Károly Kastély és Tájmúzeum régészeti rajzolója volt, de a képzőművészeti anyagot is kezelte. Ilon Gábor korábbi igazgatóval közös munkájuk, A Kárpát-medence régészete főiskolai tankönyv. 2005-ben megszűnt a munkaviszonya a múzeummal. 

 Ughy István

Fotó: Bálint Zsigmond 


Saját munkáit 1964 óta állítja ki Erdélyben, Magyarországon, a Felvidéken, Németországban, Hollandiában, Horvátországban, Ausztriában. Fiatalon csoportos kiállításon vett részt az Egyesült Államokban, a közelmúltban pedig két művésztársával együtt csaknem egy évig oroszországi tárlatokon szerepelt. Az Art Nouveau Galériában látható 52 munkájának nagy része 2002 után készült. Van közöttük egészen friss, idei keltezésű is. Méltán gondolhatunk az idő múlásával megszülető összegzésre, a világról és életről szóló általános érvényű üzenetre – erre enged következtetni a képek szembetűnő formai és gondolati egysége. A kiállítás anyagában két jól elkülöníthető vonulatot fedezhetünk fel. A szimbolikus jelentésű nagy méretű képein megjelenő drámaiságot, a mitológiai, illetve biblikus látomásokat, ahol a tragikumot mint a nagy erkölcsi értékek pusztulását érzékeljük – lehet ez a jóság, becsület, önfeláldozás, közösségi összetartozás eltűnése a világból. A mozgalmas kompozíciók főszereplője gyakran maga a Megváltó, ítéletre várva, keresztet hordozva vagy már megfeszítve (majd újra meg újra megfeszítve), miközben a képmező síkjában kétdimenziós zsúfoltságban arcok sokasága: az ostobaság, bárgyúság, képmutatás, ravasz önzés, kéjsóvárság és a leplezetlen erőszak arcai, mintha a középkori Párizs hírhedt negyedében, a Csodák Udvarában járnánk, koldusok, zsebtolvajok, törpék, gonosztevők és szajhák között. Groteszk, kidolgozatlan arcok, egzotikus maszkokra emlékeztető merevséggel, a kidomborodó szemhéjak között felvillanó tekintetek hüllőalattomosságával. És mindezek fölött, mögött diadalmasan maga az ősgonosz, szörnyábrázattal és a kárhozat kőtábláival a kezében, a közelében pedig a kaszás halál ólálkodik. A Krisztust őrző római katonák napjaink rohamrendőrsisakjával és pajzsával, a történelmen átvonuló, fenyegető jelenlétükkel nyomasztanak, mindig a hatalom szolgálatában állnak. Kisebb-nagyobb eltérésekkel ez a szerkezet lelhető fel az Utolsó vacsora, a 2003-ban festett Aranyborjú, a Korpusz, a Júdáspénz, a Golgota, A szörny, a Félelemkeltők, a Pilátus című képeken, és bizonyos részletekben máshol is. Időnként rikító színű, máskor sötétre színezett groteszk figurák viharzásának kellős közepén tér nyílik, és teljesen más fény vetül egy-egy emberi alakra. Aprólékosan kidolgozott portréjuk nem idealizált, akár esendőséget is sugall, de mindenekfölött lelki erőt, önmaguk és talán mások megmentésének képességét. Ilyen Veronika (Szép új világ), Mária (Igazgyöngy), a központi nőalak a Vetkőztetőbizottság című képen, amely a kiállítás plakátján látható, és minden előfordulásában a festő önarcképe. Valamennyi alkotás külön-külön önálló, a saját viszonyítási alapjaival, szereplőik nem állíthatók rendszerbe, mégis úgy tűnik, hogy a művész reményeket fűz a falusi népélet megtartó erejéhez, a hithez, a saját értékét tudó nőiességhez, az anyasághoz, minden megszülető élethez. Ami pedig a saját jelenlétét illeti, ott látjuk a drámai víziók szerkezetében hol figyelmes, hol megviselt arcát, az eseményekkel sodródó alakját, mintegy vigasztalva minket, hogy a romlás tudomásulvétele, annak a valódi műalkotás általi kimondása a fölé emelkedésnek, a megváltásnak egy másik formája. A művészet ereje által a felmutatott tragikus valóság átlényegül, értékké válik, a katarzis lehetőségét hordozza (…). 

Az emeleten láthatók azok a képek, amelyek az alkotás lelki erőforrásait, a „hátországot” jelenítik meg. Mindjárt az első meglep a tavaszi ég színerejével. Körbejárva a fák lombtömegét visszaadni hivatott lendületes ecsetvonásokat látunk, napfénytől sárgán lángoló háztetőket, vakító fehér falusi házfalakat, de árnyékosat is, amely előtt az alig kivehető emberalak a látvány legmulandóbb eleme. A tragikus életérzés maradni látszik a műfajváltás ellenére, de ebben a formában már ember voltunk sajátja. Úgy tűnik, hogy az emberi sorsok hosszú egymásutánját őrző házak az állandóság helyei, fölöttük jönnek-mennek az évszakok a gyorsan változó ég alatt.

Arról ismerjük fel a valódi művészeket, hogy minden, ami a kezük alól kikerül, hordoz legalább egy szemernyi szívszorongatást. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, első látásra megszeretjük ezt az ősi törvények szerint működő faluuniverzumot, mint az emberileg remélhető harmónia birodalmát – hangzott el többek között Haller Béla ismertetőjében a tárlatnyitón. 

A kiállítás augusztus 20-ig látogatható a Kultúrpalota Art Nouveau Galériájában.