Dr. Czakó József kórházalapító főorvosra emlékezve

1942-t írtak, karácsony hete volt, gyönyörű, napsütéses téli nap.

 A falubeli lurkók önfeledten szánkóztak, korcsolyáztak, piros orral szippantgattak a kristálytiszta levegőből. Babos Laci nem hancúrozhatott társaival a csillogó hóban, tanulnia kellett. A négy polgárit magánúton végezte, s nagyon meg kellett dolgoznia azért, hogy lépést tarthasson a többi diákkal. Nehéz gyermekkora volt, édesapját már tízéves korában elveszítette. Szófogadó, fegyelmezett, szorgalmas legénykének ismerte mindenki, szerette a mezei munkát, az állatokat, a falusi életet, de a tanulásban is nagy örömét lelte.

Amikor 1940 szeptemberében bevonult a magyar honvédség Észak-Erdélybe, és meglátta az első katonatisztet, önkéntelenül felkiáltott: én is magyar katonatiszt leszek! Igen ám, de ahhoz legalább középiskolai végzettség kellett, és neki csak hét elemi osztálya volt. Azonnal beiratkozott a polgári fiúiskolába, amelyet magánúton is el lehetett végezni, sőt, egy év alatt két tanév vizsgáit is le lehetett tenni. Ehhez óriási erőfeszítésre volt szükség, de Laci nem riadt vissza a kihívástól. Szívesen lemondott az ünnepnapokról, a vasárnapokról. Naphosszat dolgozott a testvéreivel kint a mezőn és otthon, aztán, amíg a többiek pihentek vagy aludtak, félrehúzódott valahová, ahol nem zavarta senki, és tanult. Tanult éjjel-nappal, ha csak egy félórányi szabadideje is volt, azt a könyvek mellett töltötte. 

Azon az emlékezetes napon is a könyveit bújta, amikor hirtelen erős gyomorfájás vett erőt rajta, olyan, amilyet addig még soha nem érzett. Egy ideig csendben tűrte, súrolgatta a hasát, de a fájdalom annyira fokozódott, hogy szólnia kellett édesanyjának. 

Az asszony nem ijedt meg, régi falusi módszerrel próbált segíteni rajta. Ágyba fektette, megmelegített egy pléhfedőt a kályhán, rongyba csavarta, és a fiú hasára tette. Egy rövid időre enyhítette is a gyötrődést a meleg fedő, de ahogy kihűlt, újra előjött az a furcsa fájdalom. Akkor az édesanyja két fedőt melegített, azokat cserélgette órákon keresztül.

Estefelé a fájdalom kezdett kibírhatatlanná válni. A fiú be is lázasodott, rázta a hideg. Édesanyja látta, hogy most már nagy a baj. Azonnal üzent a két nagyobbik fiának, Sándornak és Albertnek – akik már családos emberek voltak –, hogy jöjjenek rögvest, mert az öccsük haldoklik. Rohantak is a bátyók, befogták a lovakat, és vágtattak vele az orvoshoz. Molnár Miklós doktor soron kívül fogadta, és alaposan megvizsgálta a fiút. Megmérte a lázát, vérnyomását, tapogatta, kopogtatta, a szívét, tüdejét is meghallgatta, de semmit nem talált. Aztán gyógyszereket írt fel, bizonyára fájdalomcsillapítót, idegnyugtatót. 

(Fotó: Karácsonyi Zsigmond)

Kiváltották az orvosságot, és reménykedve tértek haza. A gyógyszerek hatására valamicskét szűnt is a fájdalom, a láza csökkent, de továbbra is rosszul érezte magát, és ereje egyre fogyott. Másnap annyira súlyosbodott az állapota, hogy újra orvoshoz vitték. Újabb vizsgálat, újabb gyógyszerek, de semmi nem használt. Akkor jutott eszébe a családnak, hogy már négy napja nem volt széklete a gyermeknek. Ezután kipróbáltak minden elképzelhető falusi gyógymódot, még étolajat is itattak vele. Semmi változás. A hasa most már kőkemény volt. Ismét rohanni kellett az orvoshoz. Karácsony másodnapja volt. Akkor már Laci fájdalmat sem érzett, többet volt öntudatlan állapotban, mint magánál. Csak néha nyitotta ki a szemét, akkor is csak félig, és bizonyára már nem is látott semmit. Az orvosi rendelőben, telefoncsörgésre tért magához. Tágra nyitott szemmel nézett szét a helyiségben. Tisztán hallotta az orvos hangját: 

– Reménytelen, de meg kell próbálnunk. Nagyon kérem, a lehető legsürgősebben küldjék a mentőautót!

 A fiú ismét elalélt. Negyvenfokos láza volt, nem reagált az injekciós tű szúrására, a sztetoszkóp hideg érintésére, csak zihált két rövid lélegzetvétel között. Végre megérkezett a mentő, és felfektették a hordágyra. 

Bátyjai felültek mellé az autóba, fölé hajoltak, úgy tették meg az utat Nyárádszeredától Marosvásárhelyig. Egyenesen az akkori leghíresebb kórházba szállították. A lábán már nem tudott menni, karon fogva vonszolták a rendelőig. Amikor az ajtó kinyílt, egy fiatal tisztiorvossal találták szembe magukat, aki köszönés helyett rárivallt a gyermekre: vedd le a sapkádat! Sándor, a fiatalabb báty erre rettenetesen felháborodott. 

– Doktor úr, nem látja, hogy haldoklik? – kiáltotta –, most a sapka a fontos?

 Az orvos meglepődött, és valamivel szelídebb hangon kérte, hogy fektessék fel a beteget a vizsgálóasztalra. Megtapogatta a hasát, aztán kimondta a diagnózist: bélcsavarodás, ezen már segíteni nem lehet, vigyék haza minél hamarabb, hogy ne haljon meg az úton.

A testvérek kétségbeestek, nem tudták, mitévők legyenek. Elhatározták, hogy még elviszik egy másik kórházba is. A mentőautó sofőrje vitte is őket készségesen, sőt ő mondta, hogy hová menjenek. Az ottani orvos kedvesen, udvariasan fogadta a beteget, talán részvéttel is volt iránta, de miután megvizsgálta, csaknem szóról szóra ugyanazt mondta, mint a másik: bélcsavarodása van, nem tud segíteni rajta. Sürgősen vigyék haza, hogy ne haljon meg az úton! Nem volt mit tenni, reményt vesztve hazaindultak.

Úgy tíz kilométer után a sofőr hirtelen fékezett, és megfordult.

– Mit csinál, mi történt? – kérdezte Albert, az idősebb testvér. 

– Visszamegyünk, próbálják meg még egy kórházban – válaszolta.

Szédületes sebességgel hajtott, a szirénát is bekapcsolta, és a Czakó-kórház előtt állt meg. Az ernyedt gyermeket bevitték az épületbe. Éppen a kórház igazgatója, dr. Czakó József volt szolgálatos. Megtapogatta a beteg hasát, és azt mondta: semmiség az egész, egy végbél körüli tályog! Gyorsan a műtőasztalra, nehogy meghaljon! Ott sürgölődtek mellette orvosok, asszisztensnők, és amikor az altatóorvos arra kérte, hogy számoljon, olyan gyenge volt, hogy a háromnál már mély álomba merült. Amikor felébredt, nagyszerűen érezte magát, megszűnt a fájdalma, megkönnyebbült, és hatalmas boldogság töltötte el. Egy kiváló orvos, egy IGAZ EMBER mentette meg az életét.

Szilágyi Domokos