Mától hivatalosan is megkezdődik az államelnök-választási kampány, amely az előző – megismételt – választáshoz viszonyítva sokkal szigorúbb körülmények között zajlik. Ez azonban valószínűleg nem akadályozza meg egyik vagy másik jelöltet, hogy felfűtött, leginkább érzelmeinkre ható, harsona kampányt folytasson. Amint körvonalazódni látszik, összecsap majd két politikai irányzat, az egyik a szélsőségesek által képviselt szuverenista, Brüsszel-ellenes, míg a másik az európai uniós tagságot továbbra is támogató jelölt(ek) álláspontját képviseli. Ne tévesszen meg senkit az Orbán Viktor és kormánya által képviselt szuverenista irányvonal, hiszen nálunk teljesen másról szól a történet. Bármennyire is szimpatikus egyeseknek a magyarországi kiállás, a romániai szuverenisták mindenik képviselője – legyen az AUR-é, a POT-é vagy az SOS Romániáé – nacionalista, magyarellenes. Ezen nincs mit szépíteni. És nekünk, romániai magyaroknak nincs szükségünk egy olyan államelnökre, aki bármennyire is hirdeti, hogy megszabadítja majd az országot a korrupciótól, a Brüsszeltől való függőségtől, rendszeresen előhúzza a nacionalista kártyát, és ellenünk hangolja a közhangulatot, amely sajnos így is eléggé felcsigázott. Lásd a minap Kolozsváron történt esetet, amikor fiatalokat azért bántalmaztak, mert magyarul beszéltek. Tudjuk, hogy az 1989-es rendszerváltás után milyen nehéz, küzdelmes lépéseket kellett megtegyünk azért, hogy az 1990-es márciusi pogrom hangulatából és ennek súlyos következményeiből kiindulva kivívjuk kisebbségi jogainkat, amelyeket ma is részben ismernek el, és amelyeket nagyon könnyen el is veszíthetünk, ha a totalitárius, autokrata intézményrendszert felkaroló politikai konstrukció kerül majd előtérbe, ugyanis burkoltan – vagy már kevésbé leplezve – ezt szeretnék a magukat szuverenistáknak nevező nacionalisták. Számunkra, erdélyi magyarok számára nem az a tét, hogy támogatjuk-e vagy sem az ukrán háborút, hogy a hadban álló szomszédos ország uniós tagállam lesz-e vagy sem, hanem hosszú távon a megmaradásunk a kérdés. És ez nem afféle politikai rémkeltés, hanem valóság. Nem szabad szőnyeg alá seperni azt a tényt, hogy az utóbbi három évtizedben – kisebbségi jogaink elérésének időszakában – megfogyatkoztunk. És ennek elsősorban gazdasági oka van, hiszen a munkaerő-elvándorlást a munkahelyek hiánya, a külföldön való jobb megélhetőség reménye ösztönzi. Nehéz idők jönnek, amikor az energiaválság, az Amerika által meghirdetett vámháború, a gyengén teljesítő kormány – a nagy infrastruktúra-beruházások elmaradása – továbbra is növeli azt a bizonytalan helyzetet, amely fiataljainkat a szebb jövő reményében kitelepedésre kényszeríti. Azért kell józan ésszel gondolkodnunk nekünk, akik itthon maradtunk, megmaradtunk, hogy ne adjunk teret azoknak, akik évtizedek óta inkább Ázsiában látnának minket, mint a szülőföldünkön. Ne hagyjuk, hogy három és fél évtized eredményeit egy rendszer, egy államfő egy tollvonással áthúzza, mert sajnos ilyet is láttunk a történelemben és a jelenkorban is. Nekünk a jelenben felelősen kell döntenünk a jövőnkről, hogy ne köszönjön vissza a sötét múlt.
