2024. july 4., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Amikor a délutáni napfényben Kolozsvár felől hazafelé tartva elérjük a Székelyföld határát, itt, Lőrincfalva fölött a temetőből szembesüt velünk egy szent, női arc fénye.  

Bálint Károly – Múzsa


Amikor a délutáni napfényben Kolozsvár felől hazafelé tartva elérjük a Székelyföld határát, itt, Lőrincfalva fölött a temetőből szembesüt velünk egy szent, női arc fénye. Így köszönti Nyárádmente a Székelyföldre hazaérkezőt. Pár éve tudom, Bálint Károly szülői sírján álló gyászasszonyról érkezik az a fénysugár, amely a két és fél méteres sötét fájdalmában is olyan szép tud lenni. Ez természetes, mert Bálint Károly csak szép női szobrokat tud alkotni. Amióta jártam ott, kinn – vagy fenn – a temetőben annál a fényben álló sötét szobornál, azóta református lelkipásztorként úgy tekintek a lőrincfalvi fekete madonnára, mint a csíki katolikus a csíksomlyói Mária-szoborra.

Egyébként Lőrincfalva szerencsés nyárádmenti település, mert akik innen indultak, nagyon magasra érkeztek. Az itteni református lelkészi lakásban látta meg a napvilágot Benkő Samu, aki a MTA magasságáig jutott el, innen indult Dávid Júlia festőművész, aki Isztambulig érkezett, és itt született Bálint Károly, aki az angyalokig szállt fel. Személyesen nyolc évvel ezelőtt ismertem meg, amikor életének hetvenedik esztendejében a marosvásárhelyi Kultúrpalotában gyűjteményes életmű-kiállításán csodáltam a női szépségeket, s úgy éreztem: angyalok közt járok. Ott és akkor fogalmazódott meg: igazán szép és csinos nőket csak ketten tudnak alkotni – az Úristen és Bálint Károly. Mindehhez elég ránézni a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál egy éve megjelent album címlapjára, ahol a márványból faragott Térdeplő lány él. Nekem elhihetik, hiszen főtéri lakásában nem-egyszer csodáltam, bámultam, néztem, s vártam, mikor mozdul meg a márványból faragott Hófehérke. Arra is emlékszem, mikor először megérintettem, megsimogattam e fehér márványcsodát, nem egy hideg követ éreztem, hanem a szerelem boldog érzése járt át.

Emlékeimben hordozom azt a napot, amikor lőrincfalvi udvarára beléptem, egy olyan sejtelmes, de valós, sajátos külön világ fogadott, amilyen nemcsak itt, a Nyárádmentén, de talán egész Erdélyben több nincs. Lehet, ezen az egész nagy kerek világon sincs még egy ilyen. S az volt mindebben szép és emlékezetes, feledhetetlen és egyedi, nosztalgiás és bálintkárolyos, ahogy bemutatta az egészet.

Kedves nyárádmenti barátaim!

Engedjék meg, hogy emlékezzek arra a lőrincfalvi műtermi látogatásra. A kapun beérkezve szemembe villant az itt készült Anyaság szobor, kíváncsian fürkésztem, az ölben tartott kisgyerek hasonlít-e Bálint Károlyra, hiszen minden műalkotásban benne van az egész alkotó ember; ám mire felismertem volna az egykori lőrincfalvi kisfiút, megszólalt mellettem a szobrász: „Gyere, nézd meg, milyen szép a szőlőm!”. Én is faluról származó, városon élő ember vagyok, mégis meglepetésként hangzott: arra büszke, amit a lőrincfalvi föld terem. Amikor végigvezetett a paradicsomsorok mellett, s ahogy mutatta szilvafa termését, egy belső mosoly kíséretében megállapítottam: büszke arra, hogy a lőrincfalvi földdel együtt mit teremtettek. Mert Bálint Károly fehér márványkőből térdeplő lányt alkot, műkőből fekete madonnát, fából olyan tinilányokat, akikbe első látásra szerelmesek lesznek a legények, és még a lőrincfalvi földből is életet hoz elő. Ezek után már megértettem a temetőben, a délutáni napfényben sugárzó fekete madonna talapzatának feliratát: édesapja, édesanyja, testvére, s alatta pedig kettejük neve: Bálint Károly szobrász, tanár, és elmaradhatatlan felesége, Orbán Rozália orvosnő, akivel az elmúlt héten is kézen fogva sétált Marosvásárhely főterén, és senki sem hitte el, hogy nyolcvan év körüliek, mert ők olyan örök fiatalok.

Kedves lőrincfalviak!

Kedves ünneplők!

Egy falu életében, történelmében mindig vannak emlékezetes események, felemelő pillanatok. Úgy érzem, ez a mostani együttlét is egy ilyen felemelő, emlékezetes történet. És az a szép ebben, hogy mindketten büszkék lehetnek egymásra – úgy tudom, azok is –, mert Bálint Károlyt Lőrincfalva adta az erdélyi és a magyar szobrászatnak, és Bálint Károly nevet, hírnevet adott ennek a nyárádmenti székely falunak. Bálint Károly úgy ment el innen, mint aki mindig itt maradt, itthon volt, és Lőrincfalva úgy engedte el, mint aki mindig magáénak tudta, vallotta.

Ez a magyarázata annak, hogy ma itt, Lőrincfalván díszpolgárrá avatják Bálint Károly szobrászművészt.

Isten éltessen, Károly barátom!

Lőrincfalva, 2013. július 21-én

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató