De még hány emberért nem szóltak a harangok?
A Népújság július 22-i számában megjelent egy cikk, Szakács Endre tollából, Akiért nem szóltak a harangok címmel. Megható, szívet remegtető cikk! Régi, fájó sebeket feltépő, kegyetlen, embertelen rendszerre, és emberi ruhába bújtatott, gyilkos vadállatokra emlékeztető írás.
A Népújság július 22-i számában megjelent egy cikk, Szakács Endre tollából, Akiért nem szóltak a harangok címmel. Megható, szívet remegtető cikk! Régi, fájó sebeket feltépő, kegyetlen, embertelen rendszerre, és emberi ruhába bújtatott, gyilkos vadállatokra emlékeztető írás.
Csemegézem a cikket azóta is soronként, szavanként, s akárhányszor olvasom, mindannyiszor hol ökölbe szorul a kezem, hol könnyeimmel küszködöm. Nem tudom megérteni, nem tudom feldolgozni, hogy ilyen dolgok hogyan történhettek meg a XX. században, Európa szívében. Pedig így volt, ez történt. Ezt tették a vérszomjas, véres kezű bérgyilkosok. És a vadadi történet nem egyedi, elszigetelt eset, és Kis István nem az egyedüli ártatlan ember volt, akit kivégeztek, elrettentő példát statuálva, hiszen, csak a környékbeli falvakban, Nyárádszeredában Kacsó Istvánt, Vadasdon Sánta Józsefet, Udvarfalván Nagy Lászlót ugyanolyan ártatlanul végezték ki ugyanazok a gyilkosok.
Zárjuk dobozba emberi érzéseinket, és próbáljuk megérteni, hogy az akkori rendszer aljas, embertelen céljainak elérése, a lakosság megfélemlítése, megtörése érdekében, kénytelen volt gyilkosságokat elkövetni. Rendben van! De azt már emberi ésszel felfogni, megérteni nem lehet, hogy Kis István vadadi lakost miért kellett, hogyan voltak képesek vadállati módon verni, ütlegelni puskatussal akkor, amikor vitték kivégezni a falu végére. Eltörni lábát, állkapcsát, kiverni fogait, szétlőni heréjét, a véres porba nyomni a száját, hogy igyék vizet, levágni a fülét, szuronnyal áthasítani a nyelvét, mielőtt főbe lőtték? Miért? Hogyan? Hogy tehetett ilyent az, aki emberi ruhát öltött magára? És tették ezt röhögve, kéjelegve, túllicitálva egymást a kegyetlenségben. Hiába könyörgött már csak hörögve a szegény, szerencsétlen összetört, megcsonkított ember: „Ne öljetek meg, mindenemet odaadom, csak ne öljetek meg!” De a habzó szájú gyilkosok nem hallották, nem akarták meghallani egy ártatlan ember halálhörgését, könyörgését. És miután összetörték csontjait, megcsonkították, véres cafatokra verték, röhögve főbe lőtték, s minden bizonnyal még kacsintottak is egymásra, a siker tudatában.
Ezt tették a tótzolik, a lőték és még nagyon sokan mások, akik aztán megmosták véres kezeiket és „a mór megtette, a mór elmehet” elv alapján nyugdíjba vonultak, megérdemelt busás nyugdíjjal. Élték további életüket vidáman, büszkén, gazdagon közöttünk, és Iliescu még ingyen sírhellyel is megajándékozta őket hálából, hogy nyugodjanak csendben, békességben szegénykék. Aztán meghaltak ágyban, párnák közt. És mi mindezt elnéztük, eltűrtük, és lassan elfelejtjük. „Megtagadjuk önmagunkat, közeli történelmünket” – ahogy írja Szakács Endre.
De aztán a gyilkosok újratermelődtek. Jöttek helyükbe újak, vadonatújak, épp olyan kegyetlenek, embertelenek, vadak, mint elődeik voltak, csak valamivel csiszoltabbak, dörzsöltebbek. Az új törvények értelmében már nem gyilkolhattak nyíltan, fegyverrel, csak úgy egészen finoman, nyomtalanul. Teljesen ártatlan emberekből ellenséget kreáltak, barátait, munkatársait arra kényszerítették, hogy hamis tanúvallomást tegyenek ellene, hogy börtönbe zárathassák vagy gulágra küldhessék, szörnyű szenvedéseknek, nélkülözéseknek kitéve – ahol nagyon sokan életüket vesztették. Na, nem megcsonkítva, összetörve, csak úgy „vé-letlenül”, „természetes halállal”. Így tudták félelemben, rettegésben tartani az ország lakosságát, ezt a fránya dolgozó népet, és így próbálták igazolni létük szükségességét, mert ugyebár az osztályellenség nem alszik, és a haza egysége és léte állandó veszélynek van kitéve. Ezért volt szükség a kék parulés legényekre, ezért börtönöztek be ezreket, tízezreket, hogy aztán a rendszer, vagy módszerváltozás után ők is kezet mossanak, ládába dugják kék paruléjukat, civil ruhába bújjanak, élvezzék a megérdemelt nagy nyugdíjukat és meggazdagodjanak. Még a haja szála sem görbült soha egyiküknek sem! Ártatlan kezesbárányok voltak, és ők is ágyban, párnák közt haltak vagy halnak meg, mint hírhedt elődeik, és ők is pihennek, szintén az ajándékba kapott sírboltban. És mi szó nélkül elmegyünk ezek mellett a sírok mellett, s talán még kalapot is emelünk félelmünkben, amikor nevüket olvassuk a fekete márvány sírkövön. Hiába, felejtünk, feledékeny, gyáva nép vagyunk!
Szilágyi Domokos
