Csípős vesszőtől aranypálcáig

A vidámság, humor nem csupán mostanság jó és hasznos. Így volt ez régente is, és talán nem nagy tévedés, ha úgy gondoljuk: nem lesz leáldozóban a napja. A marosvásárhelyi Bölöni Domokos válogatta és szerkesztette az Aranypálca címet viselő, frissen megjelent kötetet, amely alcíme szerint „humoros rövidpróza-gyűjtemény”, és a vásárhelyi Juventus Kiadó jóvoltából került asztalunkra.

És amint a múltban is kedvelték a humort, úgy a kötetbe foglalt rövid írások témái is jórészt a közelmúlthoz kapcsolhatók (pl. Karós fuszulyka, Bubi a szentmisén, Szabacság!), meg persze jelenünkhöz. Mert a tollforgatókat meg az olvasókat egyaránt érdekli, mi és hogyan történik körülöttünk, és főleg mi olyan történik, ami szokatlansága okán kilóg a megszokottság szigorú sorából. És azáltal meglep, felderít. 

A szerkesztői előszóból mindjárt kiderül – ha éppen nem hátulról kezdjük olvasni a könyvet, mint én tettem –, hogy az általa létrehozott Flaszter Klub (később Súrlott Grádics irodalmi kör) köré tömörült tollforgatók írásait a megyeszékhelyi Népújság időnként mellékleteiben, a Flaszter oldalon, a Bogaras emberek sorozatban közölte, a szerzőkkel és olvasókkal környékbeli városokban találkoztak (sőt a lap még pályázatot is hirdetett). A lapban korábban közölt írásokat kiemelve „a megsárgult, feledésre kárhoztatott újsághalmazból derűt hozó szórakozásként kínáljuk a kedves olvasónak” – ajánlja Bölöni Domokos. 

A könyvbe válogatott írások egy része anekdota, adoma, ismert és ismeretlen emberek elszólásait, derűs pillanatait örökítik meg. A főnökét, akit egy történetet mesélve, telefonhívás szakít félbe, majd, a fonalat elveszítve, nem emlékszik, hol hagyta abba. Az emlékeztetést félreértve teljesen más történettel folytatja… (Elekes Béla: A kicsikét!)

A történetek hősei spiclik, ócskapiacon szerencsét próbálók, külföldi kiránduláson magukat feltaláló fiatalok, Máriát és Józsefet a néptanácshoz küldő plébános, A szeretett fiú, akit épp a börtönben marasztaltak, az anyanyelv fontosságát a magyarok szempontjából is értő móc favágó, regáti menyecske székely férje. Köztük van a korondi István Lajos keramikus is, aki a fekete kerámia előállításának titkát úgy őrizte meg az osztályellenségtől, hogy megmagyarázta: éjjel égetik, bihalganét keverve az alapanyagba (Gub Jenő: Technológia bihalganéval). Lecsúszott napszámosok, papucsférjek, kollektívbeli odamondogató állatgondozók, kocsmában magyarázkodó fiatal színészek, dörzsölt „cikmántori tűzkárosultak”, szekusoknál intézkedő egyházgondnokok, araboknál vendégmunkáskodó székelyek történeteit követhetjük ezekben a rövid írásokban. Huszonhat szerző ötvenegy humoreszkje, anekdotája kilencven oldalon. 

És milyen aranypálca vált címadóvá? Nem a népszokásokból ismert aranyvessző, hanem a Hadnagy József családjában használt csípős vessző, amivel az apa gyermekeit irányítgatta az általa kívánatosnak vélt világbeli irányba. De, mint tudjuk, a humor és a derűs történetek igencsak alkalmasak arra, hogy hasonló hatással legyenek miránk, olvasókra.