Csillagok közt kifeszítve
2013-11-11 14:24:49
- Ötvös József
A magát Erdély magyar kulturális fővárosaként megjelölő város tarka forgatagában új színfoltként jelenik meg ez az előadás. Mindenekelőtt a pontos megnevezést keresem, mert valós és jelképes, mély és igaz, fájdalmas és szép is így az egyik verscímből kölcsönzött felirat: Csillagok közt kifeszítve.
A magát Erdély magyar kulturális fővárosaként megjelölő város tarka forgatagában új színfoltként jelenik meg ez az előadás. Mindenekelőtt a pontos megnevezést keresem, mert valós és jelképes, mély és igaz, fájdalmas és szép is így az egyik verscímből kölcsönzött felirat: Csillagok közt kifeszítve. Jólesik a marosvásárhelyi, az erdélyi magyar református fülnek ezt így hallani, hiszen Csaba királyfi csillagösvényes visszaszálló álma és a legalább egy évszázados megfeszített múltja van benne.
Bosszantóan elcsépelt igazság, s mégis így mondom: fájdalmat és reményt, halált és szerelmet, keresztet és üres sírt, nagypénteket és húsvétot tömör egységben csak így lehet elmondani: dalban és lírában, énekben és versben. Ezért és így talált egymásra ebben az erdélyi, marosvásárhelyi oratóriumban a város két református lelkipásztora: Nagy József Levente és Dénes Előd. Még ha nagy szavaknak is tűnnek, így mondom: költő és zeneszerző, s ezzel a kimondott igazsággal vitatkozzon majd az utókor.
És miért ne lennénk/lehetnénk büszkék itt arra, hogy a közreműködő Berekméri Melinda és Ruszka Sándor is gyakorló református lelkipásztor, Domahidi Emese és Benke Júlia előadóművészek tiszteletes asszonyok, és az egyetlen „kakukkfióka”, a dobos Asztalos Zsolt is református egyháztag.
Szerény bevezetőre kértek fel, ezért sem dicséreteket, sem szakszerű bírálatokat nem mondok most el, csupán élményszerű találkozásaim érzéseit sorolom föl. Hallottam az előadást egyszer már papok társaságában, értesültem magyarországi sikeréről, érkezett szép visszajelzés nem református lelki közösségből, meghallgattam úton az autóban Szászföld felé menet, s egyszer csak elindultak bennem a szavak, a mondatok. Húsvét volt, még hideg tavasz, de szívbe és értelembe vágyóan kerestek meg a szavak és a hangok, a vers és a dallam. Örökös nagypéntek és húsvét közé kifeszített erdélyi életutunk érzései, mélysége és magassága, terhe és szárnyalása szólal meg erdélyi lelkünk hétköznapi és ünnepi tusakodásában. Két csillag közt kifeszítve: a halál és feltámadás, a lenni vagy nem lenni shakespeare-i örök kérdésének erdélyi változata: a menni vagy nem menni kérdésének gyönyörűséges terhe kiált fel dalban és hangban, és szólít meg kétségbeejtő magányosságával a református lelkipásztor vívódása: mit ér az élet, ha „nyom utánam sem marad”? Számomra ott igazán szép ez az egész erdélyi református oratórium, ahol balladai dallamával felsír a fájdalom, ahogy csepegve, csorogva elfogy az élet egy repedt korsóból. És számomra ott nagyon szép, fájdalmasan szép, ahol lelkipásztor-testvérünk, a költő helyettünk kiáltja bele a világba magányosodó életünk nagy keserűségét: „világ végén egyedül, hol az ég a földre szédül”.
Először tavasszal hallottam, hallgattam meg a CD-t, most már ősz van, szép színes ősz, s egy kicsit megvalósult Nagy József Levente korán keltezett sírfelirata:
„szemfedőm legyen az őszi ég”. S ha valóságban nem is szemfedő, inkább koszorú, virágcsokor, elismerés, taps ez az este, ami biztatás a folytatásra.
Elhangzott 2013. október 16-án
