Csillagálmodók

Beszélgetés Banner Zoltán művészettörténésszel, előadóművésszel, költővel

– Kedves Banner Zoltán, megkérem, hogy mondjon néhány szót önmagáról.

– Nagyon unalmas lenne, ha most elkezdeném az életrajzomat mondani. A legfontosabb talán az, hogy erdélyi költő, művészettörténész és előadóművész vagyok. Szatmáron születtem 1932. július 12-én. Érettségiig ott éltem, s nagyon korán indultam el mind a három pályán. Már akkor mocorgott bennem mindaz a képesség, amivel a Jóisten megáldott. Kolozsváron voltam egyetemista a bölcsészkaron, ’55–’57 között tanársegéd a Bolyai TE történelem-filozófia tanszékén, egy évig dolgoztam a bukaresti minisztériumban, a magyar osztályon, és 1958–87 között a kolozsvári Utunk irodalmi hetilap művészeti rovatvezetője voltam. Tulajdonképpen ekkor dolgoztam ki a pályám három vonulatát: a versírást, a versmondást és az erdélyi magyar művészet jelenéről és múltjáról szóló írásműfajt. Az elmúlt 60 év művészettörténetét vizsgáltam egészen Trianonig (A felvétel 2007. június 29-én készült Székelyvéckén, a művész 75. születésnapja alkalmával – szerk. megj.) Azt néztem, hogyan fejlődött, alakult az erdélyi magyar művészet, amely mellé azért álltam az 1950-es években, mert az erdélyi kultúra irodalomcentrikus, irodalomközpontú volt. És mindenki jól tudta azt a leckét – s be is tartotta! –, hogy a nyelv, az anyanyelvi irodalom az, ami minket átment minden veszélyen. Ezért nagyon fontos, hogy ismerjük az írókat, költőket, könyveiket megvásároljuk, olvassuk őket. Ez néhány évtizedig olyan parancs volt az erdélyi magyarság számára, hogy aki nem tartotta be, az lemorzsolódott, elment vagy elbújt a felelősség elől.

– És a képzőművészet?

– Ugyanolyan fontosságú, mint az irodalom! A látásunk által befogadott világ, amit csak szemmel tudunk közvetíteni tudatunk meg a szívünk felé, az éppúgy az anyanyelvi kultúra része, mint az irodalom, csak mások az eszközei. Ez a felismerés nem élt a köztudatban, erre elég fiatalon rájöttem, és ezért dolgoztam bele magam a képzőművészeti írásba, a műkritikába.

– Eddig hány kötete jelent meg?

– Harmincöt kötetem jelent meg az erdélyi magyar művészetről. A költőknek sokkal nagyobb a hírük, a sikerük, ők az ünnepeltek. A művészeti író mellékesebb szerepet játszik, de előadóművészként útjaimon megkaptam a kárpotlást tapsban és az emberek szeretetében. Ha valahol megjelenek, ma is körülvesznek, s nem azt mondják: tanár úr, kutató úr, hanem művész úr. Még most is az vagyok az erdélyi magyaroknak...

– Említette, hogy 35 kötete jelent meg. Kérem, sorolja fel a legfontosabbakat.

– Elsőként Mattis-Teutsch János nevét említeném, aki Brassóban élte le életét, de a modern európai művészetnek az egyik úttörője volt. A Kassák Lajos köréhez, a Ma nevű irodalmi-művészeti laphoz és csoportosulásához tartozott az első világháború előtt, akárcsak a többi nagy prófétánk: Kós Károly, Benedek Elek stb. Őróla én írtam először könyvet, és azóta művei műkereskedelmi tőkét jelentenek, milliókért kelnek el a képei. Több kötet jelent meg róla, de azért annyi becsület van a művészettörténészekben, hogy mindenki megemlíti: a kiindulási pont az én könyvem volt, amely 1970-ben románul jelent meg – mert akkor még nem volt magyar művészeti könyvkiadás –, 1972-ben magyarul a Kriterionnál, s 1974-ben német nyelven is.

A képzőművészet mellett volt egy másik rögeszmém is: az erdélyi népi és naiv művészet. Bandi Dezső mozgalmát nagyon nagyra értékeltem, és elejétől kezdve mellé álltam. Csillagfaragók (Bukarest, Kriterion Könyvkiadó) címmel 1972-ben írtam is egy könyvet, amelyet nagyon fontosnak tartottam.

A monográfiák közül megemlítem az Aurel Poppról (1968), Nagy Albertről, Szervátiusz Jenőről (1976) és Bordi Andrásról (1978) szólót. Bordi András két világháború közötti – főleg pedagógusi – tevékenységének eredményeként, a ‘60-as években a marosvásárhelyi művészeti központ egyenrangúvá nőtte ki magát a kolozsvárival. Ez a Bordi munkásságának köszönhető. Írtam Benczédi Sándorról és Mohi Sándorról is. Később, 1990-ben jelent meg Magyarországon az Erdélyi magyar művészet a XX. században (Budapest, Képzőművészeti Kiadó, 1990). Ezt tartom a legfontosabb művemnek! Sajnos ez ma már könyvritkaságnak számít, nagyon hamar elkapkodták. Később írtam egy újabb kötetet a naiv és népi művészekről, kiegészítve a Csillagfaragók című kötetemet, ugyanis hazatértemkor új embereket, naiv művészeket találtam. Ez volt a Teremtő önvédelem (Budapest, Héttorony Könyvkiadó, 1995). Ezelőtt pár évvel fontos kötetet szerkesztettem az erdélyi művészek írásaiból, mert azt hiszem, hogy senki nem tud úgy írni a művészetről, mint a művész. Akkor 50 olyan erdélyi művésznek a gondolatait kellett megosztanom, megszerkesztenem, akik levélben, naplóban vagy cikkekben írták meg véleményüket, gondolataikat – és ezt nem volt könnyű összehozni. A kötet címe: Szó, eszme, látvány (Marosvásárhely, Mentor Kiadó, 2002). Ez a három kötet egy kis mikrokozmoszként foglalja magába ennek a 80 évnek a művészetét. Művészettörténeti hármaskönyvemnek tartom ezeket. Azonos kötésben jelentek meg, hogy látszodjék: összetartoznak.

– Melyek voltak a fontosabb előadóestjei?

– Életem a versben (Bartalis János), Fénylő szavak (Horváth Imre), Szarvasének (Bartók Béla emlékműsor), Petőfi a hídon, Hajnaltájt Arany Jánossal, Az én repülőgépem, Psalmus Hungaricus – utóbbi már az áttelepedés után, 1995-ben. 

– Több lemeze is megjelent…

– 1975-ben adta ki a bukaresti Electrecord lemezgyár a Petőfi a hídon c. lemezt, amit magammal vihettem erdélyi körutaim alkalmával. Ezenkívül megemlítem a Fénylő szavakat (1980) és Dsida Jenő verseit (2007). Készült néhány tévéfilm is: Tálentum (2003), Csillagot álmodók (2003), Aradi Golgota (2004).

– Térjünk vissza egy kicsit a kitelepedés éveire…

– 1985–86-ban „szereltek le” engem mint alkotó embert, vagyis egy év leforgása alatt letiltottak a pódiumról, megszűnt a Kriterionnál a művészeti könyvek kiadása; gyermekeim sorsa, iskoláztatása kudarcba fulladt, és én – aki addig mindenkit elítéltem, aki elment – nem láttam az alagút végét… ‘85–86-ban nekem is el kellett mennem. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Békéscsabára hívtak, ahová a Banner őseim 200 évvel korábban, a törökök kiűzésekor telepedtek le. De én erről csak akkor szereztem tudomást, amikor kértem a visszahonosításomat. ‘88 júniusában érkeztünk meg, rögtön állást kaptam a Munkácsy Mihály Múzeumban mint művészettörténeti osztályvezető, a békéscsabai Kőrösi Csoma Sándor Főiskola vizuális nevelési tanszékén pedig művészeti tanszékvezető voltam.

– Milyen könyveket adott ki?

– Olyan könyveket írtam s jelentettem meg, amelyeket itthon talán nem tudtam volna megjelentetni a rendszerváltás zűrzavarában, amikor mindenki, aki engem itthon kiadott, tönkrement. Viszont Magyarországon akkor volt divatban az erdélyi téma... Szerencsémre akkor meg tudtam jelentetni ezeket a könyveket. 68 éves koromig dolgoztam, hogy növeljem a nyugdíjam, hét éve vagyok nyugdíjas, de soha nem dolgoztam annyit, mint most...

– És közben utazott is?

– Ahogy megtudták a Svédországban élő kolozsvári magyar művészbarátaim, hogy Magyarországon vagyok, már az első évben kihívtak, és tarthattam egy körutat. Aztán voltam Ausztriában, Németországban. Ausztráliába még itthonról mentem ki, 1977-ben csodával határos módon engedtek ki, s akkor írtam a Kié vagy, Ausztrália? (Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1979) című könyvet. Lám, ezt nem is említettem, pedig ezt is a fő műveim közé sorolnám... Ezeket az országokat előadó-művészként utaztam be, a többi utazásom célja a dokumentálódás volt művészettörténeti munkáimhoz. Franciaországban például a Louvre-ban kutakodtam. Tehát utaztam, utaztam, de én igazán nagy utazó itthon voltam, Erdélyben. Mikor utaztam, Erdélyt vittem, és hazahoztam azt a reményt, hogy mi nem fogunk odajutni, mint a többi szórványmagyarság. És ezt a reményt mai napig táplálom magamban, annak ellenére, hogy a világ folyamatai ellentétesek. De ameddig „vannak vidékek” – ahogyan Kányádi Sándor írta –, és vannak helységek, és vannak emberek, akik a maguk környezetében igyekeznek nemcsak berendezni egy lakást, hanem szellemi otthont teremteni, ameddig csak egy ilyen is lesz, addig az erdélyi magyarság meg tudja mutatni ezt a reményt. Ezt a büszkeséget hoztam haza. Sehol nem találtam meg azt az embertípust – Magyarországot is beleértve – mint az erdélyi. Máshol nem található!

– Évfordulók jönnek, évfordulók mennek – mit üzen a fiatal színészeknek?

– Az évfordulók kapcsán, amit említett és amit nem említett, azt üzenem a fiatal színészeknek, hogy készítsenek előadóműsorokat. Induljanak el azon az úton, amelyen mi elindultunk annak idején Illyés Kingával, Varga Vilmossal, Visky Árpáddal, Nemes Leventével és a többiekkel. Egy egész sereg követett engem, hiszen szerénytelenség nélkül mondhatom: én kezdtem el 1964-ben ezt a műfajt újra művelni. A két világháború közt voltak nagy művelői, de aztán sokáig csend volt. Én új műsort már nem fogok tanulni, az biztos, mert erre már nincs időm, rengeteg megírnivalóm van. De évfordulóktól függetlenül vagy évfordulók kapcsán, ha valahova meghívnak, időpontot és körülményeket tudunk egyeztetni, mert én most is gyalogos ember vagyok, szívesen megyek.

A Kriterion Könyvkiadó által szervezett székelyvéckei Dsida-est alkalmával készült beszélgetésem végén megkértem Banner Zoltánt, hogy dedikálja a magammal vitt Bordi András-kötetet. Szívesen vállalta. Íme a szöveg: 

Székely Ferencnek, köszönettel, hogy becsben tartja ezt az én kedves könyvemet, s hogy Székelyvéckén meghallgatta az én Dsidámat, baráti szeretettel Banner Zoltán. 

2007. június 29.