Csíky Boldizsár Palota-emlékei

Közös ünnep a kultúra napján

A sötét kor ellenére is derűs Palota-emlékek, a múlt század Marosvásárhelyének szellemi mozaikdarabjai, a népzene és néptánc, a költészet és a képzőművészet kincseivel színesítve – egyetlen mondatban talán így lehetne összefoglalni a Himnusz születésnapján Vallomások a Kultúrpalotáról címmel szervezett rendezvényt, amelyre kedd este gyűltek egybe a marosvásárhelyiek.

A Maros megyei kulturális intézmények – Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Maros Megyei Múzeum, Maros Művészegyüttes, Marosvásárhelyi Állami Filharmónia, Marx József Fotóklub – közös kultúra napi ünnepségének első perceiben népviseletbe öltözött „napsugaras” gyermekek és fiatalok mutattak be fergeteges produkciót a Kultúrpalota előcsarnokában. A Maros Művészegyüttes utánpótlás-csoportjának tánca után a Marx József Fotóklub Értékeink című fotókiállítása nyílt meg a zsúfolásig telt előcsarnokban.

– Azé a föld, aki benépesíti. Azé a Kultúrpalota, aki használja – üdvözölte a jelenlevőket Soós Zoltán múzeumigazgató, és a kiállított anyag tematikáját így összegezte:

– Számomra kedves erdélyi életképek, hangulatok egy társadalomról, amely részben letűnőben, részben születőben van.

Az intézményvezető arra is felhívta a figyelmet, hogy több mint száz év után visszakerült a „népek császáraként” emlegetett uralkodó és felesége, Sissi mellszobra a Ferenc József Közművelődési Házként született Kultúrpalota előcsarnokába.  

Barabási Attila, a Maros Művészegyüttes igazgatója a Marx József Fotóklub „szárnyai alá” vett adatgyűjtő fotósként, a kiállított anyag egyik alkotójaként szólt a résztvevőkhöz.

– Pár napja a Gyimesben jártam. Az ottani emberek tudják, mi az érték. Ünnepelni is, de elsősorban megélni, éltetni kell a kultúrát, és akkor nem lesz baj.

 A megnyitó Both Gyula, a fotóklub elnökének ünnepi gondolataival zárult.

Amit nem örökölni, megszerezni kell

Az est a Palota nagytermében folytatódott, ahol elsőként Péter Ferenc, a Maros Megyei Tanács elnöke szólt a nagyérdeműhöz. Ünnepi beszédében kiemelte, hogy a magyar kormány Nemzetpolitikai Államtitkárságának közösségi oldalán egy, a Kultúrpalotában készült vásárhelyi forgatagos fotóval és Kodály Zoltán soraival emlékeznek meg a magyar kultúra napjáról. „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának” – idézte Péter Ferenc a kodályi gondolatot, majd hozzátette:

– Ez a két mondat mindent elmond arról, miért vagyunk ma itt mindannyian. 

A tanácselnök hangsúlyozta: a kultúra nemcsak a költészetről, dalról, művészetekről szól, hanem a ruháról is, amit az ünnepeken felöltünk, a pillanatról, amikor a gyermekünket fűzfa sípot faragni tanítjuk, és amikor székely bácsis vicceket mesélünk.

„Kitűnővé egy szerencsés perc által is válhatunk; hasznos emberré a fáradságos évek tesznek” – idézte végül Kemény Zsigmondot Péter Ferenc, majd azt kívánta a publikumnak, hogy a kiváló művészek produkcióitól feltöltődve az elkövetkezőkben is maradjanak meg hasznos embereknek.

Az „elszabadult” színpad

Egy város kulturális potenciálját mindig az mutatja meg, hogy milyen hamar tud megtölteni egy termet, és milyen hamar tud színpadra „rittyenteni” egy műsort – hallhattuk Gáspárik Attila színházigazgatótól, az est gerincét képező Palota-emlékek előhívójától. Gáspárik Csíky Boldizsár zeneszerzőt, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia egykori igazgatóját kérdezte a Kultúrpalotához fűződő, maradandóbb momentumokról, többek között az első színházi élményről, a második világháború utáni évek nyüzsgéséről – amikor a lakáshiány miatt az öltözők is otthonokká váltak –, majd arról is, hogy mit jelentett egy kulturális intézmény művészeti titkáraként helytállni a kommunista évtizedek Marosvásárhelyén.

A nézőtéren rettenetesen recsegő székek sorakoztak, a színpadon azonban csoda dolgok történtek – tudtuk meg Csíky Boldizsártól, akit gyermekként édesanyja vitt el a Kultúrpalotában játszó Székely Színház előadásaira. Az emlékező a Gül Babát elevenítette fel, amelyhez Lukács bácsi, a színház ezermestere egy forgószínpadot is kitalált. A szerkezet egy alkalommal „elszabadult”, Csíky Boldizsár még emlékszik a pillanatra, amikor Kőszegi Margit belekapaszkodik a pódiumba. Szó esett a  zeneiskoláról is, amely a Palota első emeletén működött, és ahol a későbbi zeneszerzőt a Metz Albert utáni pedagógusnemzedék, többek között Erkel Sára és Trózner József tanította. 

Teremharc, elvtársi „villám”

A beszélgetés izgalmas mozzanatát képezte a Kultúrpalotán egykor osztozó kulturális intézmények viszonya, amelyet Csíky Boldizsár már a filharmónia művészeti titkáraként tapasztalt meg. A szerda volt a koncertnap. A próbák idejére, kedd este, szerda reggel a háromfős műszaki személyzetnek mindig fel kellett cipelnie a zongorát a Kisterembe, a lépcsők csorbái is ennek az emlékét őrzik. Amikor a Székely Színház a hetvenes években kiköltözött az épületből, örvendtek a felszabaduló térnek, Csíky Boldizsár még egy ünnepi kivonuló megírásán is gondolkozott.

– De ezek nem voltak igazi konfliktusok, hiszen elismertük a színház és a Maros Művészegyüttes értékét, csak féltettük a termet, amelyet koncertteremnek terveztek – jegyezte meg a zeneszerző.

Az anekdotáktól színes beszélgetésből természetesen a párttitkári ellenőrzések sem maradhattak ki, „a szomszéd épületben” ugyanis évtizedeken át minden problémát „kielemeztek” az elvtársak, külön figyelmet fordítva a filharmónia „morális helyzetére”, azon belül is a szólampróbákra, amikor két énekes bezárkózik. Ekkor mennydörögte az illetékes elvtárs az emlékezetes figyelmeztetést: „Eljött az idő, hogy a felsőbb szervek megmossák az alsóbb szerveiket!”

A Maros Magyar Autonóm Tartomány időszakát Csíky Boldizsár két szemszögből közelítette meg, egyrészt mint szégyenletes ügyet, amikor a sztálini elképzeléseket magyar kezek – többek között a Csupor és Bugyi elvtársé – valósítják meg, másrészt mint egy lehetőséget a város életét meghatározó számos kulturális intézmény megszületésére. 

A beszélgetés utolsó mozzanatában a zeneszerző szakmai szempontból értékelte az est ünnepeltjét, a Himnuszt, amely a klasszikus harmóniarend és a zenei prozódia szerint is hibátlan mű.

Sok évszázados fohász

Az eszmecsere első szünetében Soós Zoltán múzeumigazgató kihirdette, hogy két adománnyal bővült a Kultúrpalota kincseinek sora: Bálint Károly szobrászművész 1974-ben készült Bartók-szobrával, Jakab István vállalkozó egy Zsolnay-kerámiával ajándékozta meg a Palotát. Az elkövetkezőkben Meszesi Oszkár színművész a 30 éve elhunyt Weöres Sándor Hála-áldozat című versét adta elő, később a Maros Művészegyüttes mezőségi és szilágysági táncokat mutatott be. Gáspárik Attila többször is idézett a román titkosszolgálat feljegyzéseiből, ahol a Ciontea fedőnéven szereplő Csíky Boldizsár becsületes, zárkózott emberként volt számontartva, aki „érthetetlen” zongoradarabjaival gyakran megsérti a csendórát, és akit egy jelentésben Markó Bélával együtt mégis veszélyes, irredenta személyként említ a „szeku”. Mi sem volt természetesebb, mint hogy sok évtizeddel az említett jelentés után a „bűntárs” is megtisztelje jelenlétével a kultúra napi rendezvénysorozatot. Markó a huszadik század egyik legmegrendítőbb magyarságverséről, Székely János A veszteség című alkotásáról értekezett, amely „nem ígér győzelmet, ahogy a himnuszok szoktak”, ugyanakkor már-már himnikus magasságokba emelkedve válik a túlélés jelképévé, majd a kultúra közös folyamában Kölcsey Himnuszáig jutott el, amely szintén nem a diadalról szól, fohász és bocsánatkérés egyben. Más nemzetektől eltérően a magyar himnuszt nem cserélgetik, évszázadosan ragaszkodni tudtunk hozzá – hangzott el Markó beszédében, amely így zárult:

– Nincsenek jó és rossz nemzetek, kultúrák. Egyik kultúra sem helyettesítheti a másikat, mindegyik egyedi, szerethető. A politika összeugrasztja a nemzeteket, a kultúra közelebb hozza őket egymáshoz. Ezért kell megbecsülni.

Az est utolsó perceiben a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia vegyes kórusának férfiszólamai Liszt Magyar ünnepi dalát, majd a Himnuszt adták elő. A nemzeti imát felemelkedve hallgató tömeg tagjaként e sorok írója úgy érezte, beigazolódott a Bernády vendégeként több mint száz évvel ezelőtt Marosvásárhelyen járó Ady Endre Kultúrpalotára vonatkozó jóslata: „Ez lesz, ha a Sors úgy akarja, a magyar menedék, dús és takaró. Itt fogjuk őrizni magunkat mi, magyarok...”