Csángóföldi reflexiók a Bernády Házban

A vizualitás jegyében, tegyük hozzá azonnal a címhez, hiszen kiállítás, a csernátoni Ika Képzőművészeti Alkotóműhely tárlata hozta az érdeklődés előterébe, nem valamilyen különösebb aktualitás. Bár úgy tűnhet, február vége felé kiemelt fontosságúvá vált Marosvásárhelyen e hányatott sorsú népcsoport életének, helyzetének mindenkor időszerű kérdésköre, véletlen volt, hogy a megnyitó előtt egy nappal egy másik érdekes rendezvény, a Maros Művészegyüttes és a Marx József Fotóklub közös előadása, értekezése, fotós bemutatkozása hozta közelebb a vásárhelyieket a csángó világhoz. Így, akit városunkban foglalkoztat ez a tematika, kettős, illetve többes tükörben tekinthetett rá újra. A nyitáskor még érvényben levő járványügyi megszorítások leszűkítették ugyan a jelenlevők létszámát, de annál nagyobb lehetett a szervezők elégtétele, hogy az alkotóműhely jelene és további tervei marosvásárhelyi bemutatására a kiállításra benevezettek közül többen – Bartha Árpád, Csutak Levente, Forró Ágnes, Koncz-Münich András, Sárosi Csaba – eljöttek Kolozsvárról, Brassóból, Kézdivá- sárhelyről, Csernátonból. Ott volt a mostani eseményen is fotózó helybeli fotóművész, Bálint Zsigmond is. A háromszéki kezdeményezést elindító festő, grafikus, a jól ismert kolozsvári művészpedagógus, Székely Géza kurátor annak is örülhetett, hogy a csernátoni táborozás, az alkotó összejövetelek ügyét felkaroló helyi önkormányzat képviselői is ott voltak az eseményen. Ágoston József kultúrigazgató vázolta is elképzeléseiket, eredményeiket a megnyitón. A Márton Zsolt Barna karnagy vezette Bernády kamarakórus pedig ihletett, szép műsorral tette még emlékezetesebbé az estet. 

Fotó: Bálint Zsigmond

Az alkotó szenvedélynek, a művészeti elkötelezettségnek nagy a mozgósító ereje. Ez abban is megmutatkozott, hogy a kurátort egész kis művészcsapat (Forró Ágnes, Koncz-Münich András, Starmüller Katalin, Marosvásárhelyről Kozma Rozália) segítette, már pár nappal korábban Marosvásárhelyre autóztak Kolozsvárról, hogy a Csernátonból elhozott félszáznyi alkotást méltó módon állítsák közönség elé. A tárlatot azóta sokan látták, elismerő, kedvező a visszhangja. Nyilván váltakozó, hogy ki mit tart fontosnak elmondani róla, hiszen ahány alkotó egyéniség, annyiféle módon mutatta fel, miképpen hatott rá, hogyan gondol Csángóföldre, nagyon sokfélék a benyomások, változatos a téma képi, plasztikai kivetülése. A recenzens is nehezen talál olyan jellegzetességet, amely egyértelműen, minden kiállítóra érvényesen jellemezné a műfajilag, művészi látásmód tekintetében annyira széles spektrumú anyagot. Leggazdagabban a fotóművészet reprezentált, a grafika is kellő mennyiségben és minőségben van jelen hagyományos és digitális, illetve vegyes technikai megoldásokban, kissé kevesebb a festmény, de olajkép éppúgy van mutatóban, mint akvarell, akril vagy pasztell, és az alkotócsoporthoz csatlakozott szobrászok is kitettek magukért, sőt még a tűzzománc hívei sem panaszkodhatnak. De miért is keresnénk feltétlenül közös nevezőt? A válogatott anyag éppen változatosságában, mozaikszerűségében tükrözi a legteljesebben azt az életformát, társadalmi, természeti miliőt és az abból fakadó életérzéseket, amiket csángó sajátosságként vélünk ismerni. Beszédes arcok, gondolatsugalló embersorsok, veszendő és megőrzött értékek, népi sajátosságok, tárgyi, néprajzi látványelemek, hitbeli jelképek, hiedelmi, balladás különlegességek ragadták meg, indították el a művészek fantáziáját az alkotásnak azon a járható útján, amelyet önmaguknak próbálnak kitaposni. Ha mégis közös vonásként egyvalamit ki akarnánk emelni a látottakból, az a hitelességre való törekvés. Minden, amit a csángó valóságból vizuális metaforaként igyekeznek visszaadni, továbbgondolni, ezen elvárás, az igazság, az őszinteség, a realitás szellemében szólítja meg a nézőt. Nincs túlfényezett, idealizált, eltúlzott csángókép, olyan, amilyennel itt-ott némelykor bizonyos bemutatásokon még találkozhatunk. Ezen a kiállításon föld és ég, gond és öröm, mostoha körülmények és színpompás szépségek szervesen összefonódva, a maguk természetes közegében úgy jelennek meg, ahogy a külsőrekecsini, pusztinai, gyimesi mindennapokban mutatkoznak. Ennek is köszönhető, hogy a közönség azt tapasztalhatja, utólag is aktivizálódhatnak benne a tárlaton felröppentett, kibontakoztatott reflexiók.

A pandémia a csernátonihoz hasonló sok jó kezdeményezést, kísérletet elbátortalanított, ellehetetlenített. A hivatalos korlátozásoknak immár vége, ismét neki lehet ugrani a tervek kivitelezésének. A csernátoni képzőművészeti alkotóműhely biztos ott lesz a legkitartóbbak között.