Hétköznapi történet
Anna az élet szeretetével megáldott mesélő. Sokéves ismeretségünk alatt meggyőződhettem róla, hogy nincs olyan zuga, sötétkamrája a hétköznapoknak, amiben ne venné észre a szépet, az említésre méltót, amiből ne tudná előcsalogatni a csodát. És ha már előcsalogatta, a tiszta szívből adni tudok örömével osztja meg másokkal is.
– Van egy jó témám neked – üzente pár héttel ezelőtt egy reggeli órában, valahol félúton az otthona és a kórház között, ahol közel hat éve gyakorolja a gyógyítói hivatást. – Írhatnál az ingázókról. Ez egy egész más, különleges világ.
Alig vártam, hogy az örökmozgó időlépcsők között megtaláljuk a rést, amibe beletelepedhetünk, és Anna szavai színes pillangókként rajzzanak körém.
– Mint mindennek ezen a földkerekségen, a hajnali 50–60 perces buszozásnak is megvan a varázsa – kezdte történetét a fiatal orvosnő. – A nap mint nap együtt utazóké egy különálló társadalom, amihez gyermekek, kamaszok, kétkezi munkások és értelmiségiek is tartoznak. Ha végállomástól végállomásig rendszeresen rajta vagy a hajnali 6.30-as járaton, egy idő múlva pontosan tudni fogod, melyik megállónál kik ülnek fel. A vonatállomásnál még elég kevesen, a tejgyárnál a harmadik műszakból hazainduló asszonyok, a város végén a „kombinátos” férficsapat. „Szerusz”, „jó reggelt” – hangzik fel újra meg újra, aszerint, hogy ki milyen viszonyban van a járművezetővel. Ezek az emberek az átdolgozott éjszaka után sem feledkeznek meg a köszönésről, és ha nem túlságosan fáradtak, jóízűen beszélgetnek, viccelődnek is úti céljukig, a környező falvak valamelyikéig. Akik évtizedek óta ingáznak, több generáció sofőrt megismertek, és a párbeszédből hamar kiderül, hogy az éppen váltásban levővel is jól összeszoktak az együtt töltött hajnalokon. Én mindig a járművezető mögé szoktam letelepedni, azzal átellenben van a „parolázós” szék, amit gyakran sofőrkollégák foglalnak el. Az időjárásról és a pénzhiányról folyik legtöbbször a társalgás, közben egy-két pikánsabb vicc is becsúszik, olyankor ragályos a kacagás. Sokszor én is elnevetem magam a hallottakon, még jó, hogy a védőmaszktól nem látszik. A tejgyári asszonyok nem követik a vidám társaság példáját, többnyire csendben utaznak, némelyik szendereg. Cserged után a középiskolások is megjelennek. Kisebb-nagyobb csoportokban érkeznek, többségük nagy hidegben is tinis divatöltözékben, megfagy az ember, ha rájuk néz. Ők még jobban feldobják a napomat a gondtalanságukkal, azzal, ahogy valamelyik tanárukról, dolgozatírásról vagy éppen egy új körömlakkról „csivitelnek”. Semmit sem lehet konkrétan megtudni ebből a kedves zsongásból, mégis kirajzolódik a kamaszvilág átfogó képe, amit mindössze egy gyengébb osztályzat vagy még inkább egy szerelmi csalódás árnyékolhat be. Idővel annyira megszoktam ezeket a gyerekeket, hogy azonnal észreveszem, ha valamelyikük nincs jelen, és, bár a nevét sem tudom, hiányérzetem van. Közben ingázó pedagógusok is csatlakoznak a csapatunkhoz, és mérnökök, orvosok is. Együtt zötykölődünk a meghitt félhomályban, ahol a tolerancia is másképp működik, elmosódnak a korlátok, nem számít kor, bőrszín, nemzetiség. Felszállástól leszállásig egy csapat vagyunk, és ha egyikünk elszundít, mindig van, aki figyelmeztesse, ha megérkezett. Az éjszakai műszakban dolgozók lassan „el is szotyognak” az egymást követő falvaknál, de a végállomásig még marad bőven utas, zömében gyerekek.
– A délutáni visszaút hangulata is ilyen családias?
– Olyankor bővül a kör, egy-egy idős néni is felkapaszkodik összebogozott fülű szatyrával, hogy a városban élő gyermekétől hazatérjen a faluba. Kisgyermekes szülők is szoktak közénk vegyülni, csemetéjük gyakran végigbömböli az utat. Az apróságok „koncertjét” rendszerint együttérző csend kíséri, senki sem háborog. Délután egyébként a hajnalitól eltérő, nehezebben leküzdhető fáradtság járja át az utasteret, ilyenkor az iskolából hazatérő fiatalok sem cseverésznek olyan felszabadultan. Ezeken az utakon végre az arcukat is látom, a kora reggeli sötétben ugyanis csak a sapkájuk körvonalai vehetők ki.
– Kötöttél-e személyes ismeretséget valamelyik utastárssal?
– Egy kedves óvónővel, aki huzamosabb ideig falura ingázott. Miután a buszról leszállt, autó vitte be a településre, ahol a gyerekek várták. Mindig jókat beszélgettünk. Most már a saját városában dolgozik, de gyakran eszembe jut.
Később a sofőrök zenei ízlése is szóba került.
– Van, aki eredeti román népdalokat hallgat, más a rádiós popkínálatot részesíti előnyben, egyes járművezetők pedig inkább a hírekre kíváncsiak – mondta Anna, majd a sokféle színű buszbérletre tért ki, amelyek közül az elsőket a sofőr ki kellett lyukassza.
– Nem volt nehéz megszokni az ingázást? – marasztaltam az ízes szavakat.
– Középiskolásként egy évet már végigutaztam, így benne voltam a „gyakorlatban”. A húgom is követte a példám, igaz, ő vonattal „járt” a líceumba. Hajnalban 5 óra előtt indult el otthonról, kezében a forró teával, amit aztán kézmelegítőként körbeadott az utastársak között. Egy alkalommal, amikor mindenki lógó fejjel bóbiskolt körülötte a fülkében, hirtelen kieresztette a híresen gyönyörű énekhangját. „Jó reggelt kívánok” – kezdett bele a közismert Republic-dalba, persze körülötte mindenki felszökött. A mai napig emlegeti a csapat azt az ébresztőt. Szóval a tesóm is megtalálta ennek a létformának a varázsát. Persze, mint mindennek, ennek is megvannak a nehézségei, mínusz 20 és plusz 30 fokban is buszoztam eleget, de az, hogy jóindulatú, élettel teli emberek vesznek körül, ezért is kárpótolt. Öröm volt számomra, amikor láttam, hogy sokan képesek átadni a helyüket az időseknek és a kisgyermekeseknek, az ingázós időszakom legnagyobb ajándéka pedig az említett óvónővel való ismeretség volt. 2016-tól megszakításokkal buszoztam a munkába, a várandósságom idején ugyanis legtöbbször autóval vitt a férjem, aztán pedig két évet otthon maradtam a kisbabával. A koronavírus-járvány kezdeti szakaszában kivettek járatokat, akkor is gyakran kellett a kocsit választanunk, egy ideje pedig az egyik kolléganőm visz-hoz. Így ritkán ingázom, de a napi kétszer 50 perc alatt gyűjtött hangulatok ugyanolyan élénken megmaradtak bennem, és amikor felülök arra a kora reggeli buszra, ugyanúgy ahhoz a – településtől településig együtt ébredező, mindenkit befogadó – családhoz tartozom.
