Család és karrier

Mindig elismeréssel figyeltem, ahogy halk szavú, de határozott pszichológusként fiatal kora ellenére volt ereje egyszerre vállalni a család- és karrierépítés egymagában sem könnyű feladatát. Amikor először találkoztunk, a lelkészfeleségeknek tartott előadást többek között az időbeosztásról.

Mindig elismeréssel figyeltem, ahogy halk szavú, de határozott pszichológusként fiatal kora ellenére volt ereje egyszerre vállalni a család- és karrierépítés egymagában sem könnyű feladatát. Amikor először találkoztunk, a lelkészfeleségeknek tartott előadást többek között az időbeosztásról. Jelentős szerepet vállalt a segítő szakmában dolgozók irányításában, közös munkájában, érdekes tanácskozások szervezésében, s közben Harmónia rovatunk egyik leghűségesebb munkatársaként írásaival, tanácsaival – a stresszről, a stresszkezelésről, az otthonteremtésről, az éltető kapcsolatokról, a család felelősségéről, a családi felelősségvállalásról, a testvérkapcsolatokról, az anya és gyermek közötti kötődésről, az alkoholfogyasztásról, s az utóbbi időben a párkapcsolati elégedettség különböző vetületeiről – folyamatosan jelen volt lapunk hasábjain. 

– Miért választottad a pszichológiát? Belső sugallat volt, otthonról kaptad az indíttatást vagy külső hatásra dőlt el?

– Már pici koromtól olyan visszajelzéseket kaptam a közvetlen környezetemből, hogy jó velem beszélgetni, segítőkész vagyok. Édesapám példája is ösztönzött, aki szeretett az emberekkel szóba állni, így sokan fordultak hozzá a legkülönfélébb problémákkal. Míg ő a hivatást illetően hatott rám, édesanyámmal, aki szintén tanár volt, a személyemet illetően azonosultam. A mindennapi élet megszervezésében az ő példáját követem, öntudatosságából, határozottságából sokat örököltem. Később is, amikor bentlakásba kerültem, többen szerettek beszélgetni velem. Akkoriban arra gondoltam, hogy orvos leszek, s tettem is lépéseket, hogy az orvosi egyetemre felvételizzek. Aztán elgondolkoztam azon, hogy ha van egy olyan belső adottságom, ami nekem is jó, akkor próbáljak meg ebből megélni, ez legyen a szakmám, a hivatásom. Az első idealisztikus elképzelések az évek során közelíteni kezdtek a valósághoz, s ma úgy érzem, hogy segítő szakemberként a saját családi határaimat is figyelembe véve tudok jelen lenni a hétköznapokban.

– Személyiségfejlődésedre milyen hatással voltak a tanulmányaid?

–Több választ kaptam a gyermekkoromban történt eseményekre, segített abban, hogy megtaláljam önmagam, tisztázzam, hogy mire vágyom, mire van szükségem, mit szeretnék elérni az életben, mitől vagyok boldog. Tulajdonképpen erről szól a terápia is, s én sokszor elgondolkozom azon, hogy igazából ki gyógyul, ki fejlődik jobban. Egy biztos, hogy én magam is „profitálok” a munkámból. A szakma nagyjai azt mondják, hogy ez természetes, mert így nehezebb kiégni.

– Sokan vannak, akik egész életükben keresik a választ, anélkül, hogy megbizonyosodnának: a jó úton járnak-e?

– A végső választ, az igazságot én sem találtam meg, de feltárult előttem egy út, amely arról szól, hogy elég bátorságot gyűjtöttem a kereséshez, s ahhoz, hogy szembenézzek, és fölvállaljam azt, amit érzek. Elmúlt a félelmem is attól, hogy kimutassam az érzéseimet. Amikor a doktori iskolát elkezdtem, úgy éreztem, hogy az identitásomat erősíti meg, de most már nincs szükségem erre. Szokták emlegetni a lelkészfeleség szerepemet, de én úgy érzem, ha a férjem nem lenne lelkész, akkor is ugyanazt az utat járnám be.

– Hogyan csírázott ki benned az ambíció, honnan eredt a kitartás, hogy beiratkozz és végigjárd a doktori iskolát?

– Van bennem egy nagy adag kitartás, kötelességtudat azokban a kérdésekben, amelyek iránt elhivatottságot érzek. Azt viszont nagyon megvizsgálom, hogy mi iránt köteleződöm el. Ha valami nagyon ellentmondásos vagy legbelsőbb értékeimmel nem egyezik, akkor odébb állok, és nem foglalkozom vele. Hogy miért haladtam ebbe az irányba? Mert nagyon szeretek tanítani. Izgalmas, felszabadító érzés, amikor az egyetemi hallgatókkal tulajdonképpen közösen tanulunk. Nagy kihívás számomra, hogy néhány lépéssel előttük lehetek egy adott témában vagy tudományterületen. Akkor vagyok igazán boldog, amikor látom, hogy közösen rájövünk valamire, ami a gyakorlatban működik, és alkalmazható. A nagyon elvont elméleti eszmefuttatásokat nem szeretem, mert nem látom az értelmüket. Az a fontos számomra, amitől az emberek egy kicsit boldogabbak lesznek, jobban érzik magukat. A terápiában pedig hatalmas sikerélményt jelent, amikor például egy válás előtt álló házaspár 10-15 alkalom után meggondolja magát, s ahelyett, hogy elválnának, újra egymásra találnak. Nem vagyok varázsló, de azzal, hogy ők egy harmadik személy jelenlétében meg tudják beszélni a gondjaikat, elindul egy változás, fejlődés, ami számomra elégtételt jelent. Fordult hozzám olyan pár, akiknek szexuális gondjaik voltak, és két ülés alatt megoldódott, ma gyermekük van. Ez annyira jó érzés, hogy erőt ad, feltölt engem is. Kért tőlem segítséget olyan személy is, aki úgy érezte, hogy az élete zsákutcába jutott, és nem tud tovább élni, de harminc találkozás után értelmet, célt talált az életének. A terápiát azért szeretem, mert egy kitüntetett beszélgetésnek tartom ahhoz képest, hogy a valóságban szerepet játszunk, valami mást mondunk, mutatunk, mint akik vagyunk. Számomra megtisztelő, hogy a hozzám fordulók őszintén megosztják velem a gondjaikat. Nyilvánvalóan idő kell ahhoz, hogy kialakuljon a bizalom, de ez természetes. Utána lehullnak a falak, s látom, ahogy elindul a fejlődés, ahogy rátalálnak saját magukra, egymásra, ami nagyon izgalmas, örömteli érzés a terapeutának.

– Már szinte válaszoltál is, de azért rákérdeznék: doktori dolgozatod témájául miért választottad a pár- és családterápiát, miért pont ebben a témában akartál jobban elmélyülni?

– Gyermekként gyakran átéltem olyan helyzetet, amikor úgy éreztem, hogy tehetetlen vagyok. Akkor támadtak olyan vágyaim, elképzeléseim, hogy, ha felnövök, akkor nagy dolgokat fogok művelni. Sok bátorság, erő kellett ahhoz, hogy magammal szemben is beismerjem: a gyermekkorban megtapasztalt tehetetlenségben is gyökerezik az, hogy én a segítő szakmát választottam. Jó érzés tudni, hogy felnőttként, szakemberként megvannak az eszközeim, hogy embereket segítsek hozzá ahhoz, hogy megtalálják a számukra járható utat. Nagyon fontosnak tartom, hogy bármilyen segítő szakmában dolgozó ember tudatosítsa magában, hogy miért pont azt a hivatást választotta. Mert nem véletlenül történik senkinél. Egy kutatás során Bagdy Emőke pszichológiaprofesszor és munkatársai arra a következtetésre jutottak, hogy a segítő szakmában dolgozók nagy része gyermekkorában megtapasztalt egyfajta eszköztelenséget, amit felnőttkorban valamilyen szinten kompenzálni szeretne.

– Bevallom, irigyellek, hogy vezető tanárod dr. Bagdy Emőke professzor volt. Hallottam előadni, olvastam a könyveit, s nagy élmény volt személyesen is elbeszélgetni vele. Gondolom, hogy számodra is meghatározó volt a közös munka.

– Egyszer azt mondta, hogy a barátja vagyok, s azóta én is ki merem ezt mondani. Nagyszerű volt vele dolgozni, sokat tanultam tőle, mivel azon kevés pszichológusok közé tartozik, aki valóban éli azt, amit hirdet, amit mond. Ahogy sokan mások, én is azért szeretem, mert hiteles. A bizalmába fogadott, s tudom, hogy ő is megharcolta az életét, mint más ember, de túljutott a nehézségeken. Például felhívta a figyelmem arra, hogy egy pár kapcsolata nem attól boldog, hogy nincsenek problémák, hanem attól, hogy a gondokra megtalálják a megoldást, azt a pozitívumot, amiből építkezni lehet.

– Beszéljünk a doktori dolgozatodról, annál is inkább, mivel Harmónia összeállításunk olvasói már megismerhettek néhány részletet!

– Két nagy kutatáson alapul. Az egyik 80 interjú alapján két csoporttal készült. Az első csoportban (40 személy) olyan fiatal házasok voltak, akik háromévesnél kisebb gyermeket nevelnek, a másikban 20 idős, nyugdíjas házaspár vett részt, akiknek a gyermekei már önállósodtak. Az interjúk úgy készültek, hogy a társ nem hallhatta a másik véleményét. Megkérdeztem tőlük megismerkedésük történetét, az együttlét közösen átélt csúcsélményét, a közös megpróbáltatások történetét, amelyeket sikerült és azokat is, amelyeket nem sikerült megoldani. Személyenként fél órától két óráig tartó interjúk készültek, ami irdatlan mennyiségű anyagot jelentett.

– Mennyiben egyezett a házastársak válasza az alapkérdésekre? Nagyok voltak az eltérések?

– Igen. Nagyon érdekes volt a tartalomelemzés. Olyan ez, akár a vérvétel eredménye. A szavak jelentése mögött érdekesen tetten érhető a lelki tartalom. Aki gyakran használta a többes szám első személyt, ebből következtetni lehetett a házastársával való együttlétre. Aki gyakran használta az egyes szám első személyt, kiderült, hogy abban a kapcsolatban az én van előtérben, s például a megoldott problémákat nem közös, hanem egyéni érdemének tulajdonítja a nyilatkozó. Az idős emberekkel nagyon szép beszélgetések készültek, amelyekből kitűnt, hogy sokkal összeforrottabbak, mint a fiatalok. Akiknél nem működött a házasság, azok addig már elváltak, s akik együtt maradtak – ahogy a szakirodalom leírja – egyfajta utómézeshetek szakaszába kerülnek. A gyermekek kirepülése után megkönnyebbülnek, és az egymás felé fordulás, egymásra találás szakasza következik, miközben leegyszerűsödnek a folyamatok, s a korral járó bölcsesség és érettség érvényesül az esetek többségében. A fiataloknál bonyolultabb, nehezebben kezelhető, zavarosabb a kapcsolat.

– Ami érthető, hiszen keresik még önmagukat, s az együttélés módozatait is…

– A teher is nagyobb, mert kicsi gyermeket nevelnek, fészket építenek, a munkahelyen is helyt kell állni, ami mind nyomot hagy a házasságon. Végkövetkeztetésként arra a kérdésre kerestem a választ, hogy a különböző mintázatok szimmetriája vagy komplementaritása járul-e hozzá a kapcsolati elégedettséghez. Ez azt jelenti, hogy megnéztem az én (a self) erősségét a férjnél és a feleségnél, azt, hogy kinél van több negatív vagy pozitív érzelem, hogy mitől elégedettebb egy pár. Arra jöttem rá, hogy nemcsak az ellentétek vonzzák egymást (komplementaritás), hanem a hasonlóság is ugyanolyan mértékben fontos.

A második kutatásom egy kérdőíves felmérés volt a párkapcsolati elégedettségről, valamint vizsgáltam az énképet, a társképet, az anya-, az apaképet és az istenképet is. A férfiak a párkapcsolati elégedettséget meghatározó valamennyi tényező esetében elégedettebbeknek mondták magukat a nőknél, ami az életkor előrehaladásával zuhant, a nőknél pedig fordított folyamatként növekedni kezdett. Családi életciklusok szerint a váltás akkor történik, amikor nyugdíjba mennek, és sorra megszületnek az unokák. Úgy találtam, hogy a nők ilyenkor új szárnyakat kapnak, jobban megtalálják a helyüket, mint a férfiak. Valószínűleg ezért is élnek tovább.

Egy másik eredmény szerint a pozitív énkép együtt jár a pozitív társképpel. Ha magamat pozitívnak látom, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy a társamban is meglátom a pozitívumot. A társkép érdekes módon hasonlóságot mutatott az ellenkező nemű szülő képével, feleség esetében a férjkép az apával, ami beépül a személyiségbe, és meghatározza a párválasztást. Az istenkép pedig a domináns szülő képéhez hasonlított. Ez esetben is két, az ellenőrző és a szerető dimenziót mértem, akár az apa és az anya esetében. Ahol az apánál az ellenőrző dimenzió volt erősebb, ugyanaz az eredmény jött ki az istenképnél is. Ez logikus, hiszen az istenképhez kapcsolódó fogalmakat, mint a tekintély, elfogadás vagy bizalom, először a szülőkkel kapcsolatosan tapasztaljuk meg. Gyermekkorban a szülő számunkra egyfajta mindentudó, s ennek a vonatkozásai jelennek meg az istenképben, ami felnőttként később bizonyos hatásokra változhat. Elgondolkoztató volt, hogy aki Istent ellenőrző szerepben látta, az a kapcsolatával kevésbé volt elégedett.

– Kutatásaiddal nagyon széles betekintését nyertél a párkapcsolatok életébe, hogyan tudod ezt a saját házasságodban kamatoztatni?

– Sok mindent tanultam, s gyakran átvillan rajtam, hogy a kutatásom következtetései hogyan is működnek a házasságomban. Ami konkrétan világossá vált számomra, hogy abban az esetben, ha a házastársak heti másfél-két órát együtt tudnak tölteni, gyermekek, mobiltelefon, televízió nélkül, felvirágzik a kapcsolatuk. Ezt mi is kipróbáltuk, és csakugyan annyira jó volt, s most már kéthavonta egy délutánra és egy éjszakára elmegyünk otthonról. A gyermekek esetében pedig nagyon fontos a személyes törődés. Mivel három gyermekem van, ezt úgy próbálom megoldani, hogy mindeniknek van egy napja, amikor úgy szervezem a teendőket, hogy rá jusson a legtöbb idő, figyelem. A tudatos szervezés fontosságát tanultam, s ezt úgy gyakorolom, hogy a pénteki nap a főzés, a házimunka ideje, szombat a családi nap, a vasárnap az istentiszteleté. A hétfő a Péter napja, a szerda a Tamásé, a csütörtök pedig a Benedeké.

– És melyik a te napod?

– A szombat, a családi nap, amikor együtt van az egész család, valamint azok az alkalmak, amikor elmegyünk a férjemmel otthonról, ilyenkor a gyermekekre édesanyám vigyáz.

– A két vér szerinti gyermek mellé miért fogadtál örökbe egy harmadikat?

– Nagyon vágytam rá, s amikor hallottam, hogy van egy anya, aki a szülészetről nem tudja hazavinni a gyermeket, és családot keres, vállaltam. A férjem kezdetben szkeptikusabb volt, de egy idő után igazodott az én vágyaimhoz. Ez nyitott téma a családban, a gyermekek tudják, hogy nem én szültem a legkisebb fiamat, de számunkra és számukra is a gyermekvállalás ezen módja egyenértékű azzal, amikor a pár maga nemz gyermeket. Miután volt két vér szerinti gyermekem, nagyon jó, felszabadító érzés volt babázni úgy, hogy nem szültem, s a hormonok nem befolyásolták az életemet.

Dr. Kovács Réka Rozália 1977-ben született Gyergyószentmiklóson. Orotván nevelkedett, ahol szülei pedagógusok voltak, s édesapja 36 éven át igazgatta a helybeli iskolát. Az elemi osztályok után Gyergyószentmiklóson tanult, s a székelyudvarhelyi tanítóképzőben érettségizett. Felsőfokú tanulmányait Nagyváradon kezdte vallásoktatói és szociális munkás szakon, majd párhuzamosan elvégezte a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem pszichológia szakát. Doktori tanulmányait a budapesti Semmelweis Egyetem Doktori Iskolájában kezdte, majd témavezetője, Bagdy Emőke professzor asszony távozásával a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Pszichológia Doktori Iskolájába felvételizett, ahol dr. Bagdy Emőke és dr. Péley Bernadette egyetemi tanárok irányításával írta meg doktori dolgozatát. Férjével együtt két vér szerinti és egy örökbe fogadott gyermeket nevelnek, s közben egy évet Hollandiában töltöttek, ahol férje, Kovács Szabolcs református lelkész a Kampeni Egyetem teológia szakán tanult, és közben elkészítette a doktori dolgozatát. Kovács Réka Rozália Hollandiából járt Pécsre, ahol 2013-ban védte meg a házastársi kapcsolat, a párkapcsolati elégedettség vizsgálatáról készült doktori dolgozatát. Jelenleg a Sapientia EMTE Műszaki és Humántudományok Kara Alkalmazott Társadalomtudományok Tanszé-kének tanársegéde, s pszichológusként a volt bábszínház épületében folytat egyén-, pár- és családterápiás magánpraxist. Családjával Nyárádszentimrén laknak, ahol férje református lelkész.