Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Erdélyi magyarok és szászok ezrei kerültek 1944 őszén a Szovjetunió fogolytáboraiba. A rövid ideig tartó, könnyű munka, azaz ,,málenkij robot” hamis ígéretével elhurcolt civilek tragédiáját Murádin János Kristóf történész, egyetemi tanár idézte fel a Kemény Zsigmond Társaság idei első rendezvényén, amelyet a világjárvány miatt az Erdélyi Magyar Televízió közvetítésében követhettek az érdeklődők.
A marosvásárhelyi születésű történészt – aki a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karán tanít, a nemzetközi kapcsolatok és európai tanulmányok tanszék vezetője – Csíky Boldizsár, a Kemény Zsigmond Társaság elnöke kérdezte a második világháborút követő erdélyi történésekről.
Mint a „dáváj csász”
Az est házigazdája elsőként a „málenkij robot” kifejezésre irányította a figyelmet, azt tudakolta, hogy ez a későbbi kor akasztófahumorának előfutára volt-e, vagy az oroszok maguk is így nevezték a foglyaikra váró feladatokat. Murádin János válaszából kiderült, hogy tulajdonképpen az orosz „málenkaja robota”-ból való hibás áthallásról van szó, ami úgy maradt fenn a köztudatban, mint – az orosz előrenyomulás során Közép-Európában garázdálkodó – szovjet katonák órák iránti, megmagyarázhatatlan érdeklődését jelző „dáváj csász”.
– A kifejezés annyira általánossá vált, hogy az egész orosz fogságot így szokták nevezni. Ez, persze, nonszensz, hiszen a szovjet munkatáborokba való elhurcolás sok esetben a végső ítélettel ért fel – tette hozzá a történész.
Változatok a végső útra
– Lehet-e párhuzamot vonni a második világháború német lágerei és a háború utáni szovjet munkatáborok életkörülményei között? – hangzott el a következő kérdés.
Murádin János egyetlen alapvető különbséget emelt ki: az elhurcoltak ipari szintű kivégzését, ami a német koncentrációs táborok koncepcióját képezte, a szovjet gyakorlattól eltérően, ahol nem önmagában a megsemmisítés, hanem a napi norma szerint dolgoztatott munkaerő végletekig menő kihasználása volt a cél. Ez természetesen nem jelentett emberségesebb bánásmódot. A távol-keleti táborokban vagy a sarkvidéken már a szélsőséges klíma végzetes lehetett, ehhez még hozzáadódott a kíméletlen munkaritmus, a számtalan atrocitás. A több százezer magyar fogoly egyharmada így sohasem térhetett haza.
Csíky Boldizsár a továbbiakban a Gulag és a „malenkaja robotá”-s munkaszolgálat közötti különbségeket tudakolta. Murádin János elmondta, hogy – bár háromnegyed évszázad távolából gyakran összemosódnak a fogalmak – két, teljesen különböző lágerrendszerről van szó. A Gulag a belföldi elhurcoltak – köztörvényes bűnözők és politikai elítéltek – gyűjtőhelye volt, ahova idegen állampolgár csak azokban a ritka esetekben került, ha a szovjet állam elleni összeesküvés vádja érte. Mindössze 2500–3000 erdélyi magyart szállítottak ide. A nagyobb tömegek – 25 ezer magyar katona és több mint 20 ezer civil – a hadifoglyok és internáltak elhurcolására kialakított Guvpi nevű lágerrendszerbe kerültek, amiről a köztudat keveset tud, pedig ez volt az észak-erdélyi magyarok Gulágja.
Számok, nevek
Az elkövetkezőkben arra is fény derült, milyen tájegységekről vitték el a legnagyobb számban a magyar és szász lakosságot. Az est meghívottja 2003-tól folytatott kutatásai során kiderítette, hogy Kolozsváron volt a legerőteljesebb a folyamat, a kincses városból 5000 magyar civilt – férfiakat és munkaképes fiúkat – gyűjtöttek be a szovjetek. 801 személy nevét, foglalkozását, elhurcolásának körülményeit, fogságának helyét, illetve hazatérésének módját sikerült feltárnia.
– Egy közel félmilliós népességű városban azonban, ahol 75 év alatt kicserélődött a lakosság, a kutatásnak korlátai vannak – jegyezte meg a történész. Szilágylompérton viszont minden elhurcoltat azonosított. Ebben a korabeli sajtó is fontos szerepet játszott, „madárnyelven” – 21 férfi eltűnéséről írva – jelezte a munkatáborba kerülők számát.
Azt, hogy a szovjet uralmat nemcsak a háborúból vesztesként kikerülő nemzetek szenvedték meg, a partiumi Szaniszló példázza. Felső utasításra 400 személyt kellett innen begyűjteni, de mivel magyarok és svábok mindössze 270-en voltak, 130 románnak is mennie kellett. A településen háromnyelvű emléktábla őrzi az elhurcoltak nevét.
Murádin János negatív példaként – a bécsi döntés során román uralom alatt maradt Dél-Erdélyhez kerülő – Tordát említette. A Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdélyből ide menekült a legtöbb deklasszált elem, azok a román csendőrök, hivatalnokok, akik nem találták meg a helyüket a magyar adminisztrációban. Ennek a dühös, frusztrált, kiábrándult társadalmi rétegnek köszönhetően sok volt a feljelentés, az elhurcolások után pedig nagy volt a csend a településen. 700 magyart gyűjtöttek innen össze, de a 90-es évekig, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság megalakulásáig erről senki nem beszélt. Mára a 217 áldozatot sikerült azonosítani, a többi, munkatáborba vitt személy nevét azonban homály fedi, megrekedt a kutatás – szögezte le a történész, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy az erdélyi szászokat érintő feltárások már a 60-as években elkezdődtek, és a helyi magyar közösségekre vonatkozóknál jóval előbbre járnak.
A megfélemlítés eszközei
A „honnan?” kérdés után a „hová?” következett.
– A lágerrendszernek megvoltak a területi elosztásai. A szovjet szocialista tagköztársaságok mindenikében működtettek helyi lágereket – mondta Murádin János, majd a dél-uráli régióhoz tartozó cseljabinszki körzetről tett említést.
A náci lágerekkel ellentétben a szovjet munkatáborok léte nem volt titkos, mi több, a megfélemlítés eszközeiként a nagyobb települések közelében, illeve külvárosában emelkedtek. A lágerközpontok körül kisebb, megszámozott altáborok sorakoztak, egy ijesztően jól szervezett bürokratikus rendszert alkotva, amibe bekerülve nem volt visszaút.
A legtöbb erdélyi magyar ironikus módon éppen az őshazába, Baskíriába, valamint Cseljabinszkba került. Ezek elviselhető helyek voltak azokhoz a munkatáborokhoz – például a kelet-szibériaihoz – viszonyítva, ahol az elhurcoltak 90%-a életét vesztette. A szovjeteknek nem volt érdekük, hogy nagy összegeket fordítsanak a magyar foglyok szállítására, ezért nem vitték őket túlságosan messze, Európa, illetve Európa és Ázsia határvidéke volt számukra az úti cél – fejtette ki az előadó, majd azt is hangsúlyozta, hogy a kellemesebb klímájú hely önmagában nem volt biztosíték a túlélésre, ez elsősorban a táborvezetésen múlt, egy szadista őrült keze alatt ugyanis ugyanakkorára nőtt az áldozatok száma, mint Szibériában.
„Hazahozzuk a hadifoglyokat”
Csíky Boldizsár a továbbiakban azt tudakolta, igaz-e, hogy a fogságból hazaengedett katonákat – akiket a szovjet komisszárok előzőleg átvilágítottak, kikérdeztek, és megfelelőnek találtak a szabadon engedésre – a román–szovjet határnál újra összefogdosták, és a román területen működő lágerek valamelyikébe zárták?
A történész elmondta, hogy ez szakmailag nem igazolható, inkább mítosz, mint valóság. A nemkívánatos fordulatot általában a Gulágról hazatérőknek kellett elszenvedniük, akiket a román titkosrendőrség úgy vett át mint bűnözőket, a Guvpiból érkező tízezreket mindez nem érintette.
Mi több, az elhurcoltak visszatérése előnyére vált a román államhatalomnak. A „hazahozzuk a hadifoglyokat” szlogennel a kommunista rendszer megerősítette önmagát, annál is inkább, mivel a fogolykérdés mind az erdélyi magyar, mind a szász és sváb társadalom számára központi kérdés volt.
A történész külön kitért a bécsi döntés miatt elégtételre vágyó románok atrocitásaira, a – szovjet lágerrendszeren kívül eső – barcaföldvári, illetve lügeti lágerre, ahol az éhhalál várt az elhurcoltakra, a szárazajtai mészárlásra, mindazokra a rémtettekre, amelyeket nem az államvezetés, hanem a székelyföldi lakosságot terrorizáló, paramilitáris alakulatok követtek el az erdélyi magyarság megfélemlítése és elűzése, ezáltal pedig egy újabb bécsi döntés megelőzése céljával.
„Kinél voltál te még?”
A beszélgetés végén a rendezvény házigazdája a túlélőkkel való személyes találkozásokról kérdezte meghívottját. Murádin János szeretettel idézte fel az első interjúalany, Varga Márton emlékét. Az idős férfi megismerkedésükkor azzal fordult a történészhez, hogy „Fiam, kinél voltál te még? Voltál már a Jóskánál, a Karcsinál, a Ferinél?”
– Bekerültem egy bizalmi körbe, egy búvópatakként élő csoportba, amely a társadalom mélyén kapcsolatot épített egymással. Olyan mélységben ismertem meg őket, amire a távolabbi rokonoknál nincs lehetőség – mondta az előadó, aki valóban második családjának érezte ezeket az embereket. Bitai László matematikaprofesszor, dr. Csetri Elek történész, Mile József, Kelemen István – fonódtak egymásba a nevek. Szó esett Török Istvánról, aki 92 évesen még késfenő műhelyében dolgozik, majd egy másik túlélőről, akit kőkemény református hite tartott meg a kilencévi fogság alatt.
– Velük kapcsolatban nehéz objektív lenni, számadatokkal dolgozni. Ezek emberek, élettörténetek. Ők a mi hőseink – összegzett a történész, majd arra is kitért, hogy a munkatáborokból hazatérők – akiket az államhatalom saját maguk és családjuk elhurcolásával fenyegetett meg, ha az elszenvedettekről egy szót is ejtenek – évtizedekig magukba zárták a Guvpi emlékét. Így 1989-ig a szovjet munkatábor nem létező fogalom volt. A túlélők többsége leírni sem merte mindazt, amit átélt, így a visszaemlékezések főként a rendszerváltás után születtek. Murádin Jánosnak olyan interjúalanya is volt, aki a gyermekeinek
sem beszélt addig a fogság éveiről.
A múltidézés végén a történész elmondta, hogy a kutatásának kézzelfogható eredményei is vannak. Ilyen a Sapientia egyetem kolozsvári, Torda utcai épületében nyílt kiállítás, amely 500 emléktárgyat mutat be – munkaeszközöket, leveleket, fényképeket, térképeket, tábori szuveníreket, illetve olyan érdekességeket, mint a foglyok készítette dohányszelence –, valamint az az 1944-es elhurcolásokat körvonalazó monográfia, ami a közeljövőben kerül kiadásra.
A rendezvény végén Csíky Boldizsár bejelentette, hogy amennyiben a televíziós közvetítés népszerűnek bizonyul, egyelőre ebben a formában folytatják a KZST-s együttléteket.