Cs. Gyimesi Éva halálára
Hangsúlyozta, hogy mind az ő, mind pedig minden magyar értelmiségi feladata az, hogy minden erejét a nemzeti kultúra és a nemzettudat megtartására fordítsa.
Évtizedeken keresztül egy abszurd világban élt az ember itthon, Erdélyben, de a tágabb hazában, Közép- és Kelet-Európában is, ahol próbálták belesulykolni, hogy a természetellenest kész legyen már-már természetesnek, a rabságot szabadságnak, az észellenest ésszerűnek elfogadni. De az aztán mindet felülmúlja, hogy éppen a hírhedt román kommunista titkosszolgálat készített például olyan szellemi „kisportrét” egyik megfigyelt célszemélyéről, amelyet nem nehéz hitelesnek elfogadnunk ama rendszer bukása után sem.
„Akcióiban Cseke Éva kiváltképpen fanatikus és kitartó. Ismeretségi körében (...) nemegyszer kifejtette nacionalista nézeteit, rámutatva arra, hogy nem riad vissza semmilyen erőfeszítéstől, és minden fizikai és szellemi képességét alárendeli a magyar ügyért való küzdelemnek. Hangsúlyozta, hogy mind az ő, mind pedig minden magyar értelmiségi feladata az, hogy minden erejét a nemzeti kultúra és a nemzettudat megtartására fordítsa” – írták ama félelmetes hivatalban egy szigorúan bizalmasnak minősített összefoglaló jegyzetben.
Ehhez a hiteles „kisportréhoz” mindössze (?) azt kell hozzáfűznünk, hogy ez nem méltatás volt, hanem egy vádként használt hivatalos irat 1988-ból Cs. Gyimesi Éva kolozsvári irodalomtörténész, nagyhatású egyetemi oktató ellen. A nyolcvanas évek egyik legnevesebb hazai magyar ellenzékije eljutott abba a stádiumba, amikor már környezetét is arra biztatta – tanúsítja egy lehallgatási jegyzőkönyv –, hogy „kiutat kell találnunk a félelemből, mert az emberek demoralizálódnak, és a félelemmel magunkat is megalázzuk. Tennünk kell ez ellen, mindenkinek ki kell irtania magából a félelmet.”
Cs. Gyimesi Éva különben tényleg azt tette, amivel a bukott rendszer elnyomó szervei vádolták, vagyis a nemzeti kultúra és a nemzettudat megtartását szolgálta írástudóként és tanárként. Ezt akár személyes élménnyel, egyetlen epizód felidézésével is alátámaszthatom. 1972 őszén, az akkori elsőéves egyetemi hallgatóknak tartott első szemináriumán Kosztolányi Dezsőnek a francia Antoine Meillet professzorhoz 1930-ban írt nyílt levelét (A magyar nyelv helye a földgolyón) mutatta be, pontosabban olvasta fel. Ezzel tulajdonképpen a magyar nyelv és irodalom, illetve a magyarság melletti elkötelezettség kiemelkedő példáját mutatta be akkor az új egyetemi polgároknak Cs. Gyimesi Éva, de maga a tanár is – érezni lehetett átélt előadásmódjából például – mélyen magáénak vallotta a Kosztolányi-szöveg teljes üzenetét. E visszhangos nyílt levél szavaival beszélhetett a szeminárium vezetője egy más, de nem kevésbé súlyos történelmi helyzetben anyanyelvünkről mint „mindig taposott és szent nyelv”-ről, amelyben „szenvedő népünk mintegy megdicsőült”, valamint kérhetett az emberiesség nevében igazságot a magyar nyelvnek és népnek... Elmondhatom, az egyetemi stúdiumok kezdetének legemlékezetesebb eseménye volt ez a szeminárium az egykori diák számára.
Most, amikor életének 66. évében eltávozott közülünk Cs. Gyimesi Éva, túlzás nélkül kijelenthetem, hogy ezután immár Őt is szellemi nagyjaink közt idézhetjük a magyar irodalom és kultúra nemegy kérdésében, mint egykor idézte Ő diákjainak Kosztolányit.
Nem egészen fél évvel ezelőtt, a Szent estén az Ókeresztény áldással köszöntött, most viszont ennek két sorával – fájdalom! – már csak az Ő emlékére kérhetek áldást:
Az Úr legyen fölötted,
Hogy áldás szálljon rád!
Nyugodj békében, drága Éva!
Borcsa János
Kézdivásárhely, 2011. május 26.
