Csóka Szilárd Zsolt portré-átértelmezései

Már a 2013-as marosvásárhelyi téli szalon alkalmával sokan megjegyezték a nevét. Csóka Szilárd Zsolt játékosan groteszk, festői kuszaságában, elmosódottságában is karakteres, óriás-bohócfeje mélyen berögzült vizuális emlékezetünkbe, s ezzel együtt a gondolat is, hogy a városnak íme, van újabb ígéretes fiatal festője. Akkor már maga mögött tudhatta a kolozsvári Képzőművészeti és Design Egyetem festészeti szakának mesterképzőjét. Túl volt az Erasmus-csereprogram jóvoltából megtapasztalt spanyolországi szakegyetemi féléven is. Több – kolozsvári, csíkszeredai, gödöllői, marosvásárhelyi – csoportos kiállításon kóstolhatott bele a nyilvános megmérettetés keserédes élvezetébe. Tavaly Zilahon is bemutatkozott közös rendezvényen, majd az egyéni tárlat lehetősége is megadatott számára: a Korunk Stúdiógalériájában lépett közönség elé a Face in Space című kedvező visszhangú kiállításon. Természetes, hogy szülővárosában is eljött az ideje az egyéni bemutatkozásnak. Tárlata a napokban zárult. A „premiert” sajnos nem karolta fel kellőképpen a média, ezért talán a közönség sem tüntette ki annyira a figyelmével, amennyire ezt a művész és kiállítása megérdemelte volna. A hely, ahol megtekinthették, központi, a színvonalas rendezvényei folytán mind ismertebb K’arte Egyesület galériája a Kultúrpalota szomszédságában, az Enescu utcában található. De a bejárata beleszürkül a kissé lerobbant helyiségek sűrűjébe, kevesen figyelnek fel rá. A terem maga sem kimondottan alkalmas kiállításra. De jó, hogy van. Hátha idővel sikerül a körülményeken javítaniuk. A tárlatnyitás sem történt a legkedvezőbb időpontban, szinte átfedték egymást a Székely Miklós-emlékkiállítás megnyitójával. Remélhetőleg mindez nem vette el a kiállító kedvét az ilyen szereplésektől, az viszont nem árt, ha körültekintőbbé tette az elkövetkezőkre. Mert pályájának biztos lesznek hasonló eseményei a közeljövőben. Dolgozik, fest, ezután is lesz mit felmutatnia. Hogy hosszabb távon mit, azt találgatni lehet, hiszen a mostani periódusa eléggé egyedi, sajátos: jelenleg a portrék, az arcok megszállottja. Képei, amelyek sűrűn egymás mellett töltötték be a kisgaléria falait, különös, nagyméretű fejek. Van néhány apróbb is, és önarcképet is felfedezhettünk a tárlaton, de a 150x150 cm-es vagy csak kevéssel kisebb alkotások uralták az anyagot. Kiemelendő az az öt portréból álló sorozat, amely Velazquez híres Bacchus-festményének, a Részegeknek a szereplőit külön arcképként értelmezi újra. Ez a ciklus egyébként Csóka diplomamunkája. 

A vásárhelyi kiállítás megnyitóján ifjabb pályatársát Bob József festőművész ajánlotta a jelenlevők figyelmébe. Elmondta, hogy a kiállító 

„tanulmányai során az imaginárius expresszionista portré koncepciójára helyezte a fő hangsúlyt.” És legfontosabb inspirációs forrása Leonardo da Vinci, Caravaggio, Rembrandt és a már említett Velazquez portréművészete volt. Az arc, a portré, a festő által (újjá)teremtett emberi szubjektum nyilván szervesen összefügg az így vagy úgy értelmezett, érzékeltetett térrel. Ezt a gondolatot fejtette ki a filozófus Horváth Kovács Szilárd is Csóka kolozsvári tárlatnyitóján, Bob idézett is tőle méltatásában. A fiatal elméleti szakember már művészeti középiskolás korából ismeri Csóka Szilárd Zsolt munkáit, a vásárhelyi Philotea Klubban történt egykori első jelentkezését sem felejtette el, az utóbbi években született vásznaira úgy tekint, mint „a portré (és a szubjektum) fontos állomásaira tett utalásokra”. A maga útját járó mai festő a reneszánsz térkezelési, kompozíciós eljárásait, a barokk portré sajátosságait a jelenkor jellegzetességeihez igazítva, XXI. századi világlátása szerint interpretálva, egyfajta játékként viszonyul a portrézáshoz. Olyan ez a kor, hogy elhomályosítja a személyiséget, az emberi individuum egyre elmosódottabbá válik. Csóka képein hol belesimul, beágyazódik a térbe, hol kuszán, esetlenül, bizonytalanul vagy torzan, erőteljesen kirajzolódik belőle. A néző gyanakvással szemléli, mit akar, merre vezeti portréival a festő, milyen folyamat, miféle kísérlet tanújává válik, miközben ezekkel a különös figurákkal szembesül. Bob József is hasonló gondolatoknak adott hangot a megnyitón: „E könnyed, szellős ecsetkezelés, technikai fölénnyel megfestett magamutogatás, ironikus színkezelés csak még jobban elmélyíti gyanakvásunkat, hogy nem kell minden első látásra felületesnek tűnő formai bravúrnak felülnünk: ha a szemünk a hosszas rossz használat alatt már nem is megbízható, alapérzéseink még segíthetnek a tájékozódásban.” Horváth Kovács pedig azt hangsúlyozta, hogy Csóka műalkotásait 

„inkább kísérletezésnek, játéknak fogom fel, melyben a ténylegesen mérvadó magának az emberi arc elmosódásának a jelenvalóvá tétele a különböző terek (arctér, háttér, előtér, homogén és heterogén tér, stilizált tájkép vagy éppen csak gesztusértékű meghatározatlan térre utalás) kiképzésével.”

Elmélettel alátámasztva, kellőképpen megfilozofálva, szakmailag összetevőire szedve, majd újra összerakva, vagy minden különösebb felkészültség nélkül, laikusan szemlélve, egyaránt érdekesek, figyelemre méltóak ezek a képek. Várjuk a nagyobb, teljesebb, újabb bemutatkozást.