Céklapertu
2023-03-24 14:25:00
- Bölöni Domokos
Na most, ezt biztosan nem egy brit kutatócsoport kísérletezte ki, hiszen a britek nem isznak pertut.
Nem fogható a barlangkorra sem, mert az ősember nem ismerte a céklát. Bikavért sem ittak még akkor, mert mire a mamuthoz férkőztek volna, a jégveremben már tökre kihűlt a teste.
Summa summárum, a céklalé intézménye, ha látens formában létezett is, kizárólag általam lett bevezetve a kozmikus körforgásba.
Kutatásaim szerint háromféle céklapertu létezik, illetve csak egy, a másik kettőt múlt időben ildomos előhozni. Kezdjük a legrégebbivel. Homályba vész, mint a céklaültetvény a hajnali ködben. Hely- és időszűke miatt egyetlen példával élek. Idézem Fodorúr esetét, civilben Fodor Sándor íróét: szemtelenül lepertusodott a világirodalom nagyjaival, közöttük Ernest Hemingwayjel is. (Aki persze nem értette a dolgot, de tűrte, mint hamvas havannai madonna az ölelést.) Együtt italoztak, és hát egyszer csak így kiált fel (nem Csokonai Vitéz Mihály, hanem) a mi Sándorunk, álnevén Mr. Csipike:
– Sose halunk meg, Ernest bátyám! Mintha már két példányban látnám, két Hemingwayjel ülök szemben... Miért nevet? Megrészegedtem?! Még egy pohár, csak ez segít: Szerusz, Ernő, az istenit!...
Lám, a mélyen hívő embert is mire viszi a mértéktelen céklafogyasztás. Hiszen kétséget kizáróan szóba sem jöhetett az író találmánya, kedvenc koktélja, amely a Halál délután című regényről kapta a nevét – az abszintból, pezsgőből és (díszítésként) citromhéjból álló italból (a legenda szerint) Hemingway akár 3-5 adagot is elfogyasztott –, mivel két különböző korban éltek. Csakhogy az írói lelemény legyőzi a valóságot, sőt a tért és az időt is. Világos hát, hogy csakis céklakoktélról lehet szó, addigra már a cékla is és a leve is feltalálódott. Ezt immár valóban egy brit tudóscsoport mutatta ki az angolszász világ ötszáz helyszínén élő ezer alkesz vérmintája alapján.
Végül: a huszonegyedik századi szuper céklakoktél (ne legyek szerény) a saját patentem, és az a lényege, hogy magába foglalja az őskoktélt (barlangi hip-hip-hurrát), a fodorúri szellemidéző kvaterkázást és a legmodernebb kor minden korlátot átugró barátkozási aktusát, amikor az ember azzal piál, nyakal, vedel, hörpint, kortyol, italozik, poharazik, iszik, szipókázik, dönt le litert, szürcsöl, pityizál, szipóz, kortyolgat, italozgat, akivel éppen akar.
Vagyis hát akije válogatja. Volt néhány ismerősöm, barátom, akikkel egyetlenegyszer találkoztam, és hát vagy koccintottunk, vagy mégsem. Majd kéthetente közlekedő távolsági lélekbuszokon működtettük kedves gondolatainkat; vagy lélekkufár pizzafutárokra bíztuk, akik a terméknél háromszor nagyobb borravalót követelve továbbra is zsigerből hazudoztak összevissza mindenfélét a közelmúlt árulásairól és helytállásairól, tetszés szerint csereberélgetve a szereplőket. Mára ez a kommunikáció valahogy okafogyottá vált.
Volna aztán még néhány csudás személy, akikkel soha de soha nem találkozhattam személyesen, jobbára a világhálón közlekedve köszöntgetjük egymást, ab invisis, mint a barátság kezdetén Petőfi és Arany (az aranyokat elköltve, az arányokat megtartva); közülük egyikkel-másikkal immár akkor sem jöhetnénk össze, ha iker Nobel-díjunk átvételére Stockholmba röpítene bennünket Elon Musk valamelyik rakétája.
Ja, de hát hajrá vagy sajna: megvannak vagy meglehetnek még (nem sokan) azok az egykori kedves kocsmatöltelékek, akikkel már virtuel sem céklázhatok, mivel félig tudott, félig sejtett okokból (szentfogadalom-mentes, de) szigorú tilalom alatt leledzem.
Ők meg hol vannak, hol voltak, mint a mese.
Visszatérve paripámhoz: legpompásabb vívmányom a céklapertusodás meg a céklázás szuperdemokratikus intézménye.
Amúgy teljes szívemből és teljes lelkemből utálom ezt a – cékla, más néven céklarépa, ritkábban vörös répa – régóta ismert salátanövényt. Amelynek a levében van a legtöbb vitamin; rákellenes csodanövény; fejlődési rendellenességek ellen is hatásos; javítja az állóképességet; és használ az elbutulás ellen.
Nos, vitamint, azt szedek naponta, a rákról (akárcsak Bajor Andor a sajtról) nem beszélek, fejlődési rendellenességeimről kisebb szakirodalom áll a rendelkezésemre – ami pedig az elbutulást illeti, hát az legyen az utókor dolga. A maradvák bozontos seregét bántsa majdan a lelki furdalkozás (helyi tájszakszóval: remuskálás) énmiattam (is).
Szombat éjjel (vasárnap felé mánusolva) azt álmodtam, hogy egy Bozsidár Hematovics nevű fószer éppen vért próbál venni, szipolyozni tőlem – de vénáim jóval nagypéntek előtt Rómába vándoroltak... Többször is szurkálja az alkaromat, mindannyiszor sikertelenül. Sziszegek, majd visibálok a fájdalomtól. Felriadva megpróbálom előrevinni az óránkat. Meglepetve konstatálom, hogy már megtette. Helyettem.
Bekapcsolom a laptopot, kicsoda a Bozsidár. (Hematovics felől nincsenek kétségeim.) Meglepetésemre a Bozsidár mint keresztnév valós értelme: ingyenes. Ezenkívül még azt is jelenti, hogy illékony, modern, figyelmes, kompetens.
Álmot ilyen nagyszerűen rég nem fejtettek...
Boldogan aludtam vissza. Arra riadtam, hogy egy kisgyerek üvölti a fülembe ezt a randa rigmust: „Ábléé, fábléé, bumbuléé, rohaggyá’ meg, céklalééé!”
Már hét óra. Gyorsan kijavítom magam: nyolc.
Ezen a héten számos a világnap: egyebek mellett a nap-éj egyenlőségé, a költészeté, a boldogságé.
Gyümölcsoltó Boldogasszony napján eufóriás kacérkodás közepette emelem poha-
ram, koccintok céklalémmel, az annyira utált virtuális folyadékkal. Üdvöz legyetek totál bruttó összes céklapertus barátaim, a globális multiuniverzum innenső, túlsó, elülső és hátsó és mindenféle oldalán, az elején, a közepén – és a végén is!
Ott különösen.
Pfúj.
