Az első és egyetlen valódi főszerkesztőm volt. Keze alatt kezdtem a pályát, amelyet azóta is művelek ilyen vagy olyan formában. A közéletiséget.
Az első és egyetlen valódi főszerkesztőm volt. Keze alatt kezdtem a pályát, amelyet azóta is művelek ilyen vagy olyan formában. A közéletiséget. Erre ő tanított, ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy a pálya sohasem sima, és igazából nem vezet sehova. Hacsak a lelkiismerethez nem.
Utolsó éves egyetemi hallgató voltam, amikor magához kéretett. A kolozsvári Continental (mit mondok, akkor már csak azért is New Yorknak neveztük magunk között, nemcsak a nosztalgikus kávéház utáni vágyakozásból, hanem a távolság igézetében is) előcsarnokában ültünk, ő rumot kért, én vodkát. Ez akkoriban, a hetvenes évek legelején, a második és harmadik Forrás-nemzedék között tátongó hajszálrepedés-szakadék időben, nemzedékmeghatározó volt. Úgy tűnik, meggyőztem, mert bevett a romániai magyar tévé, a bukaresti magyar adás kezdőcsapatába. Ott aztán hamar kifutottam szerény formámat, mert még a második félidő előtt lecserélt. Vagy én adtam föl a mérkőzést 17 hónap után. (Lehet, hogy csupán 17 percig játszottam volna?)
Nem tudom, talán duzzogva váltunk el, ám az évek mindenre gyógyírt cseppentettek. Sokat beszélgettünk most már az öltözőn és pályán kívül, ha összefutottunk valahol. Bukarestben, Vásárhelyen, Szovátán, Budapesten vagy Koppenhágában. Évfordulók kapcsán, baráti társaságban, fórumok szünetében vagy csak úgy, alkalomadtán. Kötetlenül. Köteteit megvettem, elolvastam. Kerestem benne a szóbeli élmények, elmesélések irodalmi lenyomatát. Egyszer például Szovátán, az írók villájában, ahol a tévé fáradalmait-forradalmait pihente ki, zsidó és székely őseiről mesélt hosszan. Akkoriban írthatta a Haldoklás anyanyelven című regényét. Ismertem előre a fordulatokat? Dehogy, az író azért a szó és gondolat művésze, hogy a papír előtt szigorú fegyelemmel lángoljon, elhamvadjon és feltámadjon. Erre tanította saját műfaja, a rövidpróza, a tárca, a glossza, az irodalmi röplap, amelynek utolérhetetlen mestere volt.
Diurnus napi jegyzetei barátokat és főleg ellenségeket szereztek számára 1984-től, mikor már a Magyar Nemzet hasábjain írt. Mindent tudott az újságírásról, annak műveléséről. Mindent tudott az emberi kicsinységről, a mélyben szunnyadó gyűlöletről, amelyet akkor a pártállam felszínesen még fékezett. Pedig már a bájerkölcsű zsoltok-foltok készülődtek kiszorítani a tehetséget és lelkiismeretet a publicisztikából, a közerkölcsből.
Egyszer kaptam tőle egy halom zöld penészes nemes sajtot és szendvicset. Alaposan felpakolták Budapestről, és látva, hogy mi, az erdélyi magyar küldöttség elég szedett-vedetten vagyunk elengedve, megszánt. Koppenhága és Bodor Pali örökké egybeforrott emlékezetemben.
Mert adott, mindig adott. Magából, tehetségéből, gondolataiból, tudásából, szervezőképességéből. Nyughatatlan volt. Kibírhatatlan volt, elbűvölő volt, nagyszerű társalgó, világfi. Hiába, Temesvár, az ifjúsága városa, a sokszínűség városa tehet mindenről. Nyelvtudásáról, arról, hogy szót tudott érteni annyiféle emberrel. Vérbeli szerkesztő volt. Emlékszem, miként szerelte le mesteri fogásokkal az okvetetlenkedő, közmondásosan majrés német adás főmatadorát és a tévéelnökök változó zoológiai gyűjteményét. Bukaresti otthona egy igazi körtéren, akárcsak a Majtényi Eriké, maga volt a menedék azok számára, akik Bukarestet nehezen tudták elviselni.
Ha az ember a születést és végpontot nézi, Budapestet olvas. És azt gondolná, hogy soha el nem hagyta a fővárost. Holott erdélyi ember volt. Erdélyi és európai. Magyar és szefárd menekültek leszármazottja. Székely és bánsági, budapesti és baloldali. Vétkekkel és rengeteg erénnyel.
Egyszer azt mesélte, hogy nagyapját, lécfalvi Bodor Pált, az Agrárbank elnök-igazgatóját és menyasszonyát Bernády György polgármester adta össze hivatalosan a cifra palotában, a városházán, és egyben násznagyuk is volt. Ezen oknál fogva Bodor úr vásárhelyi is volt.
Nyugalma legyen csöndes és háborítatlan. Vagy mégsem, emlékezzünk rá, sokáig, jószívvel.
