Búcsúzunk Balogh Mihály agrármérnöktől
1953 őszén találkoztunk először Kolozsváron az agronómián, ahol az akkor még magyar nyelven is működő agrárfőiskolára felvételiztünk.
Nehezen forog a toll a kezemben, amikor legjobb barátomtól kell örökre búcsúznom.
1953 őszén találkoztunk először Kolozsváron az agronómián, ahol az akkor még magyar nyelven is működő agrárfőiskolára felvételiztünk. A sok jelentkezőből 45 diákot vettek fel, köztük engem és Mihály barátomat. Azóta közel 60 év telt el, kis kivétellel egymás mellett működtünk Marosvásárhelyen és környékén.
Balogh Mihály nagy műveltségű, szakmailag kitűnő felkészültségű ember volt. Magyarnemegyén született 1934-ben, édesapja ácsmester volt. A középiskolát Kolozsváron, a tanítóképzőben végezte, tanár szeretett volna lenni, de a sors az agronómiára sodorta. Csángó származására nagyon büszke volt, sokat mesélt bukovinai őseiről. A kolozsvári agronómián olyan tanárokat hallgattunk, mint dr. Nyárádi Antal botanikus, Papp Géza, Pap István, Lám Béla halhatatlan professzorok gyönyörű magyar nyelven tartott előadásait. Az első félév után hármunkat, Mihályt, Kocsis Bélát és jómagamat külföldi tanulásra jelöltek. Mielőtt Bukarestbe mentünk volna három hónapos felkészítő tanfolyamra, a matematikatanárnőnk, Kedves Damó Ilona arra kért minket, hogy „hazajőve, ne legyenek janicsárok!”
Ez a kifejezés akkor, Sztálin halálának évében, a rémuralom idején elég veszélyes volt. Ezt a kérést mindhárman tisztességgel megfogadtuk.
A három hónapos bukaresti felkészítő vakációnak tűnt a Cotroceni-palotában, ahol az országból több százan voltak a jelöltek. Tulajdonképpen csak az orosz nyelvet kellett tanuljuk, hiszen a szaktantárgy a botanika volt, amiből vizsgázni kellett, a kisujjunkban volt, lévén, hogy Nyárádi Antal professzor tanítványai voltunk.
Én és Kocsis Béla, székelyek lévén, nem tudtunk románul, Balogh Mihály elintézte, hogy a botanikavizsgát latinul tegyük le, amit a bukaresti N. Bălcescu egyetem professzora, aki Nyárádi kollégája volt, el is fogadott. Így mindhármunknak sikerült (a több száz jelölt közül) a vizsgánk, és a Szovjetunióba küldtek tanulmányaink folytatására. Én Moszkvába, Kocsis Harkovba, Balogh Mihály pedig Ázsiába, Taskentbe került, hiszen ő öntözési szakember akart lenni. Balogh Üzbegisztán főváro-sában muzulmán világba csöppent. Sem a klíma, sem a kultúra, sem a szokások nem illettek Balogh Mihály világához. Másfél év alatt nem is beszélte tisztán az orosz nyelvet, hiszen az üzbégek sem tudtak valami jól oroszul, az iszlám vallás pedig szigorú szabályok köré szorította őket.
Kérésére sikerült elintézni, hogy felkerüljön Moszkvába, a Timiryazev Akadémiára, ahol az én csoportomba került, és ott végezte el 1958-ban az egyetemet. A moszkvai Timiryazev Akadémia a Szovjetunió legrangosabb agráregyeteme volt, több ezer hallgatóval a világ öt kontinenséről, kitűnő professzorokkal.
Tanulságosak és élményekben gazdagok voltak a nyári szakmai gyakorlatok. 1956 nyarát a dél-oroszországi Kubán tartományban egy 20 ezer hektáros állami gabonatermesztő gazdaságban töltöttük Tihoreckben. Ez az akkori Szovjetunió egyik legmodernebb gazdasága volt. Gyakorlat végén sikerült áthajóznunk a Fekete-tengeren. 1957 nyarát, az utolsó gyakorlatot pedig Szibériában, az altáj tartományban tartottuk, Klepecsiha kolhozban. Itt a durumbúzával végeztünk kísérleteket. Klepecsiha kegyetlenül hideg. Moszkvától hat idősáv választja el, vonaton az út egy hetet vesz igénybe. Mihály azért vágyott az altájra, mert őseink feltehetően erről a vidékről származnak.
Az államvizsga után útjaink elváltak. Mihály Besztercére került az állami gazdaságba, én a brăilai Nagyszigetre. Útjaink újra 1961-ben találkoztak, amikor én Marosvásárhelyre kerültem, a Magyar Autonóm Tartomány mezőgazdasági osztályára, ahová sikerült áthozni Balogh Mihályt is. Az 1962-es kollektivizáláskor Balogh Mihály a nyárádmenti Szentgericére került, ahol betegsége beálltáig, közel 50 évig dolgozott. Tevékenysége révén Szentgerice a megye élvonalbeli gazdasága lett, gabonából és cukorrépából a Nyárádmente legsikeresebb termelője volt.
Nagyon szerette Szentgericét, házat is vásárolt a faluban, és nyugdíjas éveit ott töltötte, közben irányította a társas gazdaságot.
Ezelőtt 3 évvel a betegsége ágyba döntötte. Felesége haláláig türelmesen ápolta, amely 2014. február 8-án következett be. Négy hónap múlva lett volna 80 éves.
Távozásával egy nagy tudású agrárszakemberrel lett kevesebb. A sírjánál jutott eszembe kedvenc nótája: „az utcátok csupa illat, kinyílott a vén akácfa virága”. Búcsúzóul azt kívánom, drága Mihály barátom, hogy túlvilági hosszú utadat az akácfák hintsék be fehér virággal.
Máthé László
