Búcsú Pomogáts Bélától

Vészesen bővül a veszteséglista, egyre több értékes emberünktől, barátunktól kell búcsúznunk. A hét elején érkezett a szomorú hír, hogy élete 89. esztendejében immár Pomogáts Béla is végleg eltávozott. Nagyon sokan ismerték, kedvelték, tisztelték Erdélyben is a Széchenyi-díjas írót, irodalomtörténészt, aki hosszú, tevékeny és tartalmas élete során fontos tisztségekben is becsülettel helytállt és rendkívül fontos munkát végzett. Utolsó éveiben kevesebbet lehetett hallani róla, de azelőtt, több évtizeden keresztül, akárha itt élt volna a mi erdélyi régiónkban, olyan gyakran volt jelen, szólt, biztatott identitásőrző, fontos rendezvényeinken, helytállásra, szellemi és egyéb értékeink gyarapítására ösztönözve a jelenlevőket. Kevés olyan fontos városunk, községünk, emlékhelyünk van, ahol ne tudnának valami jót mondani róla. Marosvásárhelyre ez különösen érvényes. Mindenekelőtt azt kell kiemelnünk, hogy elsősorban neki köszönhetően láthatta vendégül városunk 2000 augusztusában az Anyanyelvi Konferencia, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága első határon túli konferenciáját, amelyre a világ minden tájáról több száz résztvevő érkezett hozzánk. Kiemelt jelentőségű megnyilvánulás volt ez tájainkon. Sokan tudják, Pomogáts nemcsak az Anyanyelvi Konferencia, hanem a Magyar Írószövetség elnökeként is erősítette, szolgálta az összetartozás ügyét. Akkori szerepe is hozzájárulhatott ahhoz, hogy 2004-ben megkapta a Marosvásárhely díszpolgára címet. Egy évre rá a Magyar Írószövetség örökös tagja minőségét is magáénak tudhatta. Sorolhatnók tovább a rangos elismeréseket, amelyek gazdag munkásságát honorálták, de ezekre lexikoni címszavakban könnyen rátalálhatunk, azt viszont még feltétlenül meg kell említenünk, hogy szívügye volt az egykori marosvécsi írótalálkozók emlékének megőrzése, szellemének éltetése, továbbadása, az ehhez kapcsolódó felújított összejövetelek támogatása, népszerűsítése. Sűrűn találkozhattunk ott vele, hallgathattuk szakavatott beszédeit a kastély emlékparkjában. Ilyenkor a média is lerohanta, készséggel állt rendelkezésére. Készítettem vele interjút magam is nem is egyet, és minden alkalommal lenyűgözött kimeríthetetlen energiáival, következetesen végigvitt alkotói, kutatói tervei végtelen listájával, elveihez ragaszkodó, de vitára, gyümölcsöző eszmecserére mindig kész attitűdjével. Búcsúszó gyanánt ragadjunk ki egy rövid részletet a Múzsa mellékletünkben tíz évvel ezelőtt (2013. nov. 20.) A tollat sohasem lehet letenni címmel közölt beszélgetésből:

„– Miközben a Magyar irodalom Erdélyben zárókötetének készültét taglaltad, újabb lehetséges köteteket, terveket is körvonalaztál. A tollat sohasem lehet letenni?

– Nem bizony. Ha az ember dolgozik, az életben is tartja. Régi meggyőződésem, hogy az élet akkor fejeződik be, amikor a munka. Vannak még terveim. Mint mondtam, el szeretném készíteni az erdélyi magyar irodalomtörténet egykötetes változatát. És éppen a napokban jelent meg itt, Erdélyben két általam összeállított kötet. Az egyik Kuncz Aladár irodalmi tanulmányait tartalmazza, a másik Reményik Sándor erdélyi verseinek egy kisebb gyűjteménye, mindkettő a Pallas-Akadémia Könyvkiadó újdonsága. Nem tudok tétlenül ülni, évente hat-nyolc kötetem jelenik meg, ezek között vannak szöveggyűjtemények is. Ilyenekre is szeretnék sort keríteni a jövőben is. Hogy példát is adjak, az egyik budapesti kiadónál van egy Metamorphosis Transylvaniae című sorozatom, a XX. századi erdélyi magyar történelem nagy változásait dokumentálja. Nem én írom a könyvet, szépirodalmi művekből és történelmi dokumentumokból válogatok, és alapos, terjedelmes bevezetővel látom el. Eddig megjelent a trianoni eseményekkel, az Észak-Erdély visszacsatolásával foglalkozó könyv, és pár hónapja látott napvilágot az 1916-os román hadba lépés, az erdélyi katonai betörés sajátos monografikus krónikája. Nagyon érdekes és rendkívül fontos anyagokat sikerült ehhez találnom és közzétennünk. Az ilyen jelentős dokumentumgyűjtemények megérdemlik, hogy az ember időt, energiát áldozzon rájuk.”

Pomogáts Béla mindezekre sohasem kímélt időt, energiát. És kitartóan ragaszkodott mindahhoz, amiben hitt. Embersége és számtalan könyvben is mérhető hagyatéka ezért is méltó a megőrzésre.