2024. november 22., Friday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Önismeret és emlékezetformálás

Báró Kemény Zsigmond (1814–1875) egész regényírói, politikusi és újságírói pályáját a magyar nemzeti önismeret és emlékezet tudatos formálásának szentelte. Irodalmi alkotásaiban mind az árnyalt lélekábrázolás, mind a jellemalkotáshoz szorosan kapcsolódó történelmi-társadalmi háttér pontos ábrázolása eléri a kortárs európai nagyregények színvonalát. 


A rajongók 

Kemény írói pályájának csúcsát képviselő regényei a tizenhetedik századi Erdélyben játszódnak, a két nagyhatalom között egyensúlyozó és nemzetiségi-vallási ellentéteket magában hordozó fejedelemségben. Kemény regényhősei három színtéren élnek: formálják vagy csak elszenvedik sorsukat a történelmi folyamatok sodrában, a társadalmi ellentétek kereszttüzében és személyes életkereteik ölelő-szorító porondján.

Az 1857–1859-ben írt regény, A rajongók tervét Kemény már az Özvegy és leánya (1855–1857) kézirata fölött elkezdhette. Hiszen fő forrásai, Kemény János önéletírása, Szalárdi János Siralmas krónikája bőven kínáltak megírandó témát számára. Annál is inkább, hogy Szalárdi krónikáját maga Kemény Zsigmond rendezte sajtó alá 1853-ban; és őse, Kemény fejedelem 1662-es önéletírása 1856-ban érte meg az első kiadást. Tény, hogy Kemény már 1855 táján írt egy elbeszélést a szombatosokról Deborah címen, ez az elbeszélés 1855 tavaszán meg is jelent a Pesti Hírlapban. 

A rajongók cselekménye, akárcsak az Özvegy és leánya története, I. Rákóczi György korában játszódik. Már az új regény különleges, szinte kihívóan csengő címe is jelzi, hogy művében fokozottan közéleti szempontú kérdéseket vizsgál az író. Kik is „a mérsékelt dühösek” és kik a „túlzó dühösek”, és vajon a szombatosok lennének Kemény rajongói? – kérdezhetjük. Térjünk ki egy kis szómagyarázatra. A „rajongás” (héberül „qináh”, görögül „zélosz”) fogalma eredetileg az egyistenhit kizárólagosságát és Istennek az embereket teljességgel igénybe vevő szentségét képviselte (lásd Mózes második és ötödik könyvének több fejezetében). Ugyanakkor a próféták szóhasználatában a „rajongás” szóhoz a nem zsidó (akkor nem egyistenhitű) népek kultuszaival szembeni küzdelem, egyféle fenyegető hangnem társult (Ezékiel). A „rajongás” a fogság utáni időkben nyer valamelyest pozitívabb csengést (Ézsaiás, Zakariás), majd az ókori nacionalista vallási fanatizmusnak és a zélótizmusnak lett táptalaja. A „rajongás” az Újszövetségben is kétértelmű fogalom marad. Olvashatunk Jézus prófétai rajongásáról (Jn 2:17), de arról is, hogy Pál megtérése előtt rajongó volt (Gal 1:14; ApCsel 22:3), és csak a damaszkuszi fordulat után tudta buzgalmát a Krisztust követő gyülekezetek szolgálatába állítani (Gal 4:17; 2Kor 11:2). A „rajongó” szót köznapi értelemben azokra vonatkoztatjuk, akik megfontolás, reális alapok, közvetlen indok és tisztázott cél nélkül is lelkesedni tudnak valamiért vagy valakiért (személyért vagy ügyért). Így tehát a „rajongás” egyéni és közösségi megnyilvánulásai mélyen emberiek, és talán fejletlenek és betegesek, de legtöbbször a gyengélkedő környezet „erősíti fel” a rajongást. Ezért kiirtani, megvetni, gyűlölni, sajnálni, semmibe venni, irigyelni, tiltani, kinevetni, üldözni a rajongókat felelőtlen és veszélyes – tudjuk és mondjuk. Mi hát a „rajongás” ellenszere? Legjobb s legösszetettebb művének tartott történelmi regényében Kemény Zsigmond erre kérdez rá, és erre a kérdésre keres válaszokat. 

Péchi Simon és Kassai István konfliktusa

A rajongók drámai, sőt tragikai konfliktusa Péchi Simon szombatossá lett hajdani kancellár és Kassai István fejedelmi tanácsos között bontakozik ki. A mogorva „ítélőmester”, Kassai István közösségi szerepe ellenére betegesen és kártékonyan rosszindulatú, önző ember. A vagyonszerzés megszállottja, és persze kicsivel nem éri be, Bethlen Gábor volt kancellárjának, a szombatosok fő szervezőjének, a tudósi és művészi képességekkel megáldott (csillagász és zsoltárfordító) Péchi Simonnak a teljes vagyonára áhítozik. Kassai nem vallási meggyőződésből akarja megsemmisíteni a szombatos Péchit, hanem kapzsiságból. Tettéhez a felekezeti ellentétek felszámolásának „hivatali” terve csupán ürügy. 

A vallások közti dulakodások azonban a regény valós történelmi idejében az első világháborúnak is aposztrofált harmincéves háború formáját öltötték magukra. I. Rákóczi György, a „bibliás őrálló fejedelem” szerencsés trónra kerültétől (1630) haláláig (1648) megőrizte Erdélyt idegen ellenség pusztításától, de vallási kérdésekben türelmetlenebb volt. Igaz, törődött is sokféle felekezettel, kiadatta például az Újszövetséget románul… A felekezeti alapon perbe fogottaknak rendszerint megkegyelmezett, ha azok áttértek a református hitre. A perek célja a vagyonelkobzás is lehetett…, a királyi Magyarországon megszokta a magánvagyon növelésének jelentőségét, szemben Bethlen Gábor gyakorlatával, aki „szerzéseivel” a fejedelmi kincstárt gyarapította. Az „öreg” Rákóczi György és felesége, Lorántffy Zsuzsanna határozottan béke- és műveltségpártoló uralkodópár volt, erőteljesen protestáns szemlélettel. Csakhogy nem mindenki rendelkezik művelt, józan, irgalmas és felelős lelkülettel a „rajongás” korszakában. (És mikor növünk ki a rajongás korszakából?)

Mit lehet tenni?

Keményt éppen ez a probléma foglalkoztatja. A mindenkori „rajongók” sorsát nem biztos, hogy a gondviselő Isten „pecsételi el”. Megeshet, hogy közbejövő körülmények és egyes emberek határoznak az ide-oda „rajongó” (dühöngő) emberek sorsa felől. Akik akarnak és tudnak az alkalommal élni, azok nem közösségben gondolkodnak, hanem a maguk kicsinyes, jó vagy rossz, de nem az egészet tekintő, tehát beteg céljukat követik. A szombatosok és az őket önkényesen szító vezérek (titkos agitátorok) ugyanolyan kiszámíthatatlan tömeget hoznak mozgásba, mint amilyenről János jelenéseiben olvashatunk. Kemény tudatosan utal a Mennyei Jelenésekre, sőt a regényszövegbe az Apokalipszis bibliai képeit sokszorosan beleszövi (Benkő Krisztián: „Szinechdoké és önkívület”, Korunk, 2008/3.). Az önző érdekből óvatlanul felpiszkált tömeg erőszakos és kiszolgáltatott egyszerre. Nem sokat gondolkozik, bármit elhisz vagy nem hisz, csak van, gyűlöl vagy fél, ami a végkifejletet tekintve sajnos mindegy.

Kemény A rajongók regényidejét 1638 telére és 1639 tavaszára helyezi.1638 decemberében zajlott Péchi Simon pere. Az író néhány 1638 előtti és utáni eseményt is belesűrít a cselekménybe, néhány tényt részleteiben másként állít be művében, mint ahogy tudni véljük a történelemből. Regényvilágát a kohézió és a művészi hitelesség igényével alkotja meg. Mint más regényeiben is, Kemény az 1850-es évek magyarságának kínzó és eldöntetlen sorskérdéseit szándékozott megvilágítani. 

A bosszú

Kassai István „ítélőmester” tehát látszólag bosszút forral, mert Péchi Simon nem engedi leányát, Deborah-t feleségül a tanácsos úr unokaöccséhez, Kassai Elemérhez. Ez a vallási tiltásba öltöztetett, bosszúnak álcázott törpe emberi önzés mint végítélet zúdul Gyulafehérvárra, Balázsfalvára, Nagyváradra, Andrásfalvára, Kézdivásárhelyre, Désre, Erdélyre: a teljes regényvilágra. Kevesen menekülnek meg, a bosszúforraló maga is elpusztul végül a nagy káoszban, amelynek létrejötte képzelt érdekében állt. 

Péchi Deborah és Kassai Elemér szeretik egymást. Ismétlődő képlet Kemény Zsigmondnál, hogy egyes hősei nem elég határozott jellemek ahhoz, hogy kiálljanak magukért. A két fiatal nem „rajong” eléggé. Ők túl józanok, eleve beletörődnek saját vereségükbe. A világ körülöttük annál könnyebben esik túlzásba. 

A regény elején Deborah és Elemér is külön-külön betegséggel kerül kapcsolatba. Deborah drámai jelenetben lesz tanúja az elhagyatott Géczy Andrásné haláltusájának, miközben „a kórágy rémítő képeit” az utca győzi le „vad jeleneteivel”. Az utcán összeverődött emberek kárörömmel szidják a szombatosokat, köztük a „beteg asszonyt”(a szerző idézőjelezi így ezt a hősét), aki nem is szombatos… és Pécsi Deborah-t, aki meglátogatja édesapja haldokló nővérét. Géczyné betegsége egy korábbi tragédiához kapcsolódik. Férje, aki azóta már meghalt, az ingatag Báthory Gábor egyik gyilkosa volt. Géczy András bűnrészességének mértéke máig vitatott, Móricz Erdély-trilógiájában is szó van róla. „A beteg asszony” haláltusájában férje és Báthory Gábor kísértetét látja, amint Fogarason férjét legyilkolják. Majd új víziója támad, ebben testvérét és unokahúgát látja hasonló veszedelmek „ketrecében”.

Az utca emberei durva szitkozódás közben betörik („átlépik”) Géczyné ajtaját, aki holtan esik össze az ajtó kövére. Az őt felnyalábolni siető Deborah-t a megvadult tömeg majdnem leüti.

Elemér párbajban szerzett sebben fekszik, a párbajt kiváltó vitát barátja elegyengeti, miközben ő tovább emészti magát azzal, hogy mit hogyan kellett volna tennie. Nem látja tisztán saját helyzetét, sem Deborah jellemét, sem a környező viszonyokat. Nem érti, hogy miért fogadja el az őt korábban nem szerető rideg nagybácsi „kapaszkodását”. Amikor végre szembefordul „mostohája” akaratával, Elemért akkor éri el végzete. Halála akkor következik be, amikor a szombatosokon segíteni akar. Lecsap rá a felizgatott tömeg, szerelme apjának házában csak Kassai spionját látják benne, és gondolkodás nélkül meggyilkolják. 

Péchi Simont jószágvesztéssel és börtönnel büntetik, de életben maradhat. 

Deborah az apját ért szégyen után visszakapja az atyai vagyont, és férjhez megy (a fejedelem adja férjhez) Elemér barátjához, Gyulai Ferenchez, a józan túlélőhöz. Deborah nem szereti Gyulait, és Gyulai, akit Elemér biztatott, hogy udvaroljon „reménytelenül” szeretett mátkájának, tudja, hogy Deborah csak kacérkodik vele. Mert Gyulai Ferenc is mást szeret, a regény legegészségesebb asszonyát… Deborah és Ferenc egybekelését pedig a szombatosok „fején” esett jószágvesztés sérelmének enyhítésére rendelte el a maga részéről boldog házasságban élő fejedelem...

A regény legsötétebb alakja a „legmagasabb polcon” lévő tanácsos, Kassai István. Kassai a fukarságba vénült bele, önmagát is ridegen tartja, köszvény kínozza, egyáltalán senkit sem szeret. Vérbeli shakespeare-i intrikus. 

Szörnyű alku

A legszomorúbb sors azonban Laczkó Istvánnak jut, a szombatosok „angyali” papjának. Laczkó István korábban jobbágy volt Kassai István egyik birtokán. A tanácsos jó szimattal elfogatja a hajdani Szőke Pista jobbágyot. Kényszeríti, hogy árulja el a szombatosokat, és persze Péchit. A pappá finomult jobbágy belemegy a szörnyű alkuba. A kínzásokat és a megfélemlítést nem sokáig bírja. Ott hibázza el, hogy hasadt önazonosságának terhét a krízis pillanatában sem meri megosztani bátor és józan feleségével, Bodó Klárával. Jobbágyi múltjáról sem beszél Klárának. Pedig felesége erős és egészséges jellem. Annak a szombatos orvosnak a lánya, aki egykor befogadott egy szegény, menekülő fiatalembert, támogatta, és szombatos papot nevelt belőle, aki lányának a férje lett. Amikor Klára férje zavarodottságát és el-eltűnéseit tapasztalja, megérzi, hogy nagy lehet a baj. Másra bízza gyermekei felügyeletét, majd elutazik, hogy férje támogatását kérje Lorántffy Zsuzsannától. A fejedelemasszony azonnal intézkedik, keresteti az eltűnt férjet, szívén viseli a szombatos család gondját. A katasztrófa ugyan már nem tartóztatható fel, de Klára megtalálja a magáért és másokért cselekvő, egészséges túlélés lehetőségeit. Nem véletlen, hogy Gyulai Ferenc Klárába lesz szerelmes, de a sors Deborah-t rendeli neki. 

 A legkilátástalanabb helyzet talán az elméje épségét elvesztő Laczkó Istvánnak jut. Kassai kancelláriájába zárva, megkínozva, önmagát vádolva így „gondolkozik” az árulóvá vált tiszta ember: 

 „… mi a bűn? Ami arcodra van írva, Szőke Pista. Ó, ha én tudnám, hogy honnan tudják ők, ami arcomon van! De hát csak számomra van bezárva, lelakatolva az a sokaktól olvasott könyv? Lássuk a könyvet. 

 Laczkó István szembeállott egy kis acéltükörrel, mely a titkár asztalára volt helyezve. A halvány gyertyafény alig vetett valami világot a sima ércre, de a beletekintő annál többet vőn észre. 

 – Itt is jegy, ott is jegy! – sóhajtá. 

 Nézett merőn, nézett vadul. Összebonyolódtak vonalai, elvesztették arányaikat, torz kinyomatot nyertek. 

 – Millió betű! A sátán teleírta képemet. […] Csúffá tőn engemet, amint csak illett. Nosza, Szőke Pista, kérd el az első kuvasztól, mely rád ugat: a ketrecét, s bújj helyette bele; ott szépen rejtőzhetel. 

 A szerencsétlen szombatos a szoba szögletbe vonult, lekuporodott, előnyújtá nyakát, s egy őrült ember ravasz figyelésével leste, hogy mikor mozdul meg az ajtókilincs. Mikor nyílik a retesz? Mikor jőnek?” (A rajongók, 3. rész, 4. fejezet) 

A szeretni józanul tudó Klára 

 A rajongók tele van megrendítően pontos jellemrajzokkal, izgalmas tömegjelenetekkel. Életre kelnek a XVII. századi Erdély fejedelmi udvarának tagjai, a különböző egyházak képviselői, városi polgárok, falusi emberek, asszonyok, férfiak és gyermekek. Miközben belehelyezkedhetünk a legtöbb szereplő gondolatvilágába, úgy élhetjük át a sodró erejű könyvet, hogy előre sejthetjük, amit a szereplők nem, benne lehetünk és kívül is állhatunk az egyéni és tömeges drámán. (Az olvasás helyretévő ereje ebben áll.) A sötét drámát oldó jeleneteket is megjegyezhetjük; gondoljunk csak a 15 éves „szeleverdi” Báthory Zsófiára, aki mindegyre „kibújik” a cselekmény zárt fegyelem-keretéből. Mindegyre megbetegszik, ha valami nem tetszik neki, de a betegséget is megunja, mert „Rákóczi néni és bácsi” árgus szemekkel vigyázzák, lesik gyógyulását, hisz értékes Báthory hozomány. Katolikus imakönyveit rejtegetni és pénteken böjtölni Zsófinak izgalmas játék – „boldogok a gazdagok”, jegyzi meg (szegény báróként) a szerző. Amikor II. Rákóczi György pápista jegyese református hitre térni készül, megszervezi, hogy az úrvacsorán a kenyérkockát zsebkendőjébe dugja, és legyen számára ott egy beavatott apród, akinek átnyújthassa azt, ami – nem ostya. E ponton kapcsolódik Zsófi alakja a cselekmény főszálához: első megbízott segítsége Elemér, aki betegen fekszik, ezért avatja bizalmába Gyulait is. És mint Gyulainak, úgy e csitri Zsófinak is egyből megtetszik a ragyogó, szeretni józanul, nem rajongva tudó Bodó Klára! 


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató