Betegség, gyógyulás, gyógyítás a magyar irodalomban (21.)

Gárdonyi Géza és Kaffka Margit

Van Gárdonyinak egy tárcájanovellája, Az ezeréves ember, amelyben mintha Mikszáthnak A kétezer éves ember című novelláját írná tovább. Mikszáth elbeszélésében a villamoson utazik az író, amikor egy kopottas külsejű asszony arról panaszkodik az utazóközönség előtt a jegykezelőnek, hogy hamis pénzzel fizettek neki valahol, és ezért nem tud jegyet venni. Az író kisegíti a jegy árával, de kisvártatva az asszony újra kezd lármázni, hogy az író hamis pénzt adott neki. S bármit tesz, a segíteni akaró elbeszélőnek most már menekülnie kell, a botrányt elsimítani nem tudja… 

Gárdonyi elbeszélése nem egyes szám első személyű történet, de hasonlóképpen, vagy talán még inkább általános esetet elbeszélő parabola. Látszólag „arabus mese” egy napkeleti hajósról, Unfiról, aki „sastejen nőtt fel, oroszlánzsírral kente a haját, esőnek, szélnek hátat fordított, szemét a villámlás fényében erősítette, dörgéstől nem reszketett”. Ezt az Unfit útja közben egy lerázhatatlan piócaember „szállja meg”: hátára kérezkedik egy kis csellel, majd szívni kezdi életerejét, és úgy rátapad áldozatára, hogy soha többé el nem engedi. A hirtelen és gyanútlanul rabsorsba taszított Unfi már csak hátaslóvá alázott emberként él tovább, egy különös élősködőt cipelve a hátán ébren, álmában, szünet nélkül. Aztán sok más hasonló piócaembert cipelő társával találkozik. Terhüktől egyikük sem szabadulhat. Az egészséges és jóhiszemű emberi életerőt a maguk önzését először jól álcázó piócaemberek sorvasztják, és ennek soha nincs vége – állítja borúlátóan a jelképes elbeszélés.

Gárdonyi 1899 végétől kezdte közölni folytatásokban Az egri csillagokat a Pesti Hírlapban (a regény címe később lett Egri csillagok). A sokunk kedvenc regénye az önáltatóan lelkes magyarságkultusszal szemben dokumentumokon alapuló, józan és tárgyilagos történelemszemléletet tükröz. Ugyanakkor – a pozitív (társadalmi-történelmi-nemzeti) látásmód erősítésére – vitaminbomba-szerűen hatalmas energiákat közvetít a regénybe belefeledkezni tudó olvasónak. Művében az író röntgenszemmel figyel meg mindent és mindenkit, így viszi tökélyre diagnosztizáló ábrázoló művészetét. 

A regény első részének második fejezetében, amelyben már kibontakozik a Mohács utáni magyarság megosztottsága (Ferdinánd kontra Szapolyai János és Fráter György, illetve pápista kontra újhitű „törésvonalak” mentén), először láthatjuk Vicuska édesapját, az öreg Ceceyt, akinek birtokán a jobbágyok birkát nyírnak, s míg egyik kezükben olló van, a másikban kardnak kell lennie… A „vén sas” öregúrnak „egyik lába nem hajlott térdben, a másik nem hajlott bokában”, mindkét lába fából volt, és „a jobb keze is hiányzott.” Nem véletlen, hogy a Dózsa György-féle lázadás megtorlásából csonkítva megmenekült Cecey (most) Ferdindánd király pártján áll, és mint ilyen, a „hóhér! – német! – sintér! – hazaáruló!” disputában inkább hazaáruló, mint harmadik-utas közösségvédő, önfeláldozásra kész ember… 

Megdöbbentő közelségbe hozza Gárdonyi a törökök dúlásától szenvedő Pécs környéki falu életét, az elhurcolt emberek szenvedéseit. Az „egyszerű emberek” beletörődésnek tűnő tűrését. Ahogyan török rabláncon éveken át sorvadnak, eljutnak Konstantinápolyba, de egyesek élve maradnak, és később hazakerülnek, hogy majd megint elfogja őket a török, és megint menjenek vasban tengődni a már ismerős idegenbe… ameddig tűrhetik. Nem úgy a kis „Derdő” és Vicuska: ők hamar visszaszöknek a még ismerős erdőn („magyar fák azok mind”) keresztül, falujuk boldog örömére akkor, amikor a török úgy hordja el a (keresztény) gyermekeket, mint ragadozó a prédáját, már szinte természetesen… 

Lélekgyógyítás hősiességgel 

Gárdonyi pedig a regény lapjain úgy „gyógyítja” lelkünket, hogy a főszereplők hősiességét fogadjuk el természetesnek, nem pedig a néha megeső árulást (lásd Hegedűst). Amikor Dobó István sérüléséről beszélgetnek Török Bálint udvarában a könyv elején (első rész, 17. fejezet), már ott hozzászoktat az író a hősies jellemek általános és természetes nagy lélekjelenlétéhez: Dobó István combjából a dárdát úgy húzza ki a plébános, mint a répát szokás, Dobó pedig „hazaügetett a nyereghez szegezetten”. A janicsárseregből egy ráadáslóval és Vicuskával épen hazaporoszkáló kisfiú sápadtan hallgatja ezt az elbeszélt dolgot, de csak azért, mert „bánta, hogy ő nem volt Dobó mellett”. 

Sajátosan lélekerős lehetett a magyar XVI. század. Gárdonyi a második rész 6. fejezetében Zrínyi hadvezér szájába adja a következőket: „nem a kar ereje a fő, hanem a szív ereje: a bátorság”. Ilyen környezetben a gyermek is azt tanulja, hogy „ha félsz, nem élsz”. Cecey Éva anyaként persze mégis elájul, amikor rájön, hogy Jumurdzsák a soproni piaci nyüzsgésben magához ragadta és elvitte a kisfiát; de azonnal feltámad a cselédlány ecetes vizes „kezelésétől”, és cselekedni kezd, hogy a gyermeket visszaszerezhesse.

A „magyar Iliászban” (Pintér Jenő kifejezése) Gárdonyi nemcsak a magyarok oldaláról ábrázolja együttérzéssel az egri ostromot. Az egyik utolsó, már októberi ostrom után, este, az egri várban elesett török aga sebeit és öltözetét előbb Sukán számtartó „vizsgálja össze”, majd „a várbeli kíváncsiak” szemlélik meg a holt törököt. Az asszonyok beleéléssel tanakodnak, hogy milyen is lehetett papucsban, fűzővel rögzített bugyogóban férfiasan élni, majd az aga feleségei számán gondolkoznak, megállapítva, hogy az elhunyt „nem is volt csúnya ember”. Zoltay hadnagy elismeri az aga hősiességét: „mégiscsak bejutott a várba”. Ekkorra örvendezve fut elő az egri vár török gyermek foglya, Szelim. Apját ismeri fel a fekvő emberben, szólongatni kezdi, mellére borul, öleli, csókolja: 

 „Arcát arcához fekteti. Rázza, nevet rá. – Baba, babadzsizim! [Apa! Édes apácskám!].  Az asszonyok szeme megtelik könnyel. Baloghné kézen fogja a gyermeket. – Jer, Szelim! Baba alszik!” (ötödik rész, 15. fejezet)

Halottak és életben maradottak 

Láthatjuk a halál sokféle, mégis egyazon megjelenését, amelytől az eltaláltak feküsznek, „mint a meglőtt galamb”, és az életben maradók arca vonaglik és eltorzul a fájdalomtól. Látjuk Balázs apród özvegy édesanyját, Baloghnét, amint velőtrázó sikoltással rohan nyakon lőtt fiához, de nem segíthet: „felöleli, jajgatja, ráborul, ölelgeti, nevét kiáltozza […]. Szeme vérbe borul, felkapja az asztalon heverő kardot, […] s kirohan vele az emberzivatarba”. 

És látjuk az életben maradókat is, Dobó Istvánt, Kristóf apróddal az oldalán, amint az utolsó ostromban lándzsa talál lábikrájába: „fájdalmában felordít, mint az oroszlán. A térdére rogyva kap a lábához, és szemét a kín könnyei vizesítik meg.” A kapitány példás nevelőként is felülmúlja önmagát: „némán kirántja a lándzsát lábából, egy percig összeszorított ököllel áll, míg a kín első mérge szétmúlik. Azután egyet rúg […], és ismét felragadja kardját”. Cecey Éva apródruhába bújva részt vesz az utolsó ostromban. Egy sisakos vén katonában felismeri az apját, aki valaha Ferdinánd királyban bízott, de most a király által elfelejtett egri várat védi ő is. Éva megitatja apját a végső küzdelemre kiadott egri piros borból, és látja, hogy apja jobb karja – a fából való – lángol. Apja nem is érzi ezt. Éva „tudja, hogy hol van felcsatolva a fakéz”, gyors ujjal feloldja a csatot, s „a fakéz repül a török közé”, apja pedig a bástyán kihajolva tovább sújt baljában tartott kardjával…(ötödik rész, 20. fejezet).

Gárdonyi életművében fel-felbukkannak valódi, ám nem túl pozitív szerepű orvosok is, akik többnyire társadalmi helyzetük kiváltságaiba merevednek. Az öreg tekintetesben (1905) a főhős, a földbirtokos Csurgó Károly veje orvos – de ő sem veszi észre, hogy apósa apránként elveszíti minden életkedvét, hogy végül beleölje magát a Dunába. Az Ábel és Eszter (1907) című regényben a címbeli főhősök azért nem lehetnek fiatalon egymáséi, mert Esztert egy orvoshoz kényszeríti férjhez a családja. 

A dzsentritársadalom állóvizében 

Az egészségügy, a higiéniai körülmények és az orvosok nem „festenek jól” Kaffka Margit mesteri prózájában sem. Kaffka Margitot (Nagykároly, 1880 – Budapest, 1918) méltán nevezte nagyon nagy íróasszonynak Ady Endre. Valóban, a rövid élete alatt Nagykárolytól Miskolcig és Szatmártól Budapestig sokfelé megfordult zárdalakó, ösztöndíjas diáklányból tanárnő, majd költő és író: a Nyugat nemzedékének egyik meghatározó alakja lett. 

Leghíresebb regénye, az 1912-ben kiadott Színek és évek lélektani regény. Lélektani regény „úgy, hogy azt a társadalmat marasztalja el, amelyben az ábrázolt lélek vergődik”. Az írónő „rokonszenvezik azokkal a nemesi hagyományokkal, amelyeknek elmúlását szükségszerűnek mutatja be, és szereti azokat a polgári eszményeket, amelyekről megmutatja, hogy az adott körülmények között mennyire alaptalanok” (Hegedűs Géza). A Színek és évek lapjain újra és újra megjelenik „doktor Jakobi bácsi”, az orvos, aki inkább csak elmélkedik betegei sorsa fölött, mintsem hatásosan gyógyítani tudná őket. Igen, mert ez a regény (is) a dzsentritársadalom állóvizét jeleníti meg, ahol „így is, amúgy is”, elfojtva is végzetes viharok zajlanak, sikerek és bukások. A férfiak hangos vármegyei élete pedig felkavarja a hozzájuk tartozó (vagy nem hozzájuk tartozó) nők életét is, nemhogy a lelküket. 

Ahogyan (világháborús) harctéri ápolónőket bemutató publicisztikájában (Lírai jegyzetek egy évről, 1915) és minden későbbi művében is megfogalmazza a földbirtokló és a polgári jólétből egyaránt kihullt, a maga szellemi munkájából megélni próbáló fiatal írónő: az egyetlen megoldás (ars vivendi) a meg sem gondolt, azonnali segítségnyújtás mindenkinek, aki rászorul, miközben „szívünkkel bíbelődünk, mert sorsunk tömlöce szívünk”. 

Magasztos lelkiélet helyett torz durvaság, kíméletlen önzés

Hangyaboly (1917) című regényében Kaffka Margit egy egészségtelen, nyirkos, penészes, kriptahideg zárda életét ábrázolja belülről. A szemlélődő-elbeszélő (Király Erzsi) maga is apáca, de őneki sikerül majd „kiszállni” a zárda életéből. Kaffka éles fényben rajzolja meg az életerejük teljében hervadásra ítélt és a már öregedő vagy tüdőbeteg apácákat egyaránt. E szigorúan megregulázott, élettől elzárt lányok és nők olykor „reggeltől estig lenn lakoznak, mint a hangyaboly népe, a föld alatt, térdelnek a kripta kövén, és néznek a síri lámpák reszketeg fényébe; böjttől szédelegve, káprázó szemekkel […] négyszázan összezárva nehéz levegőjű, boltozatos pincében mormolják az örökegyforma recitativót, ezerszer is megújuló, tompa sötét morajlással, mely elhullámozva és megújulva, eleinte kínos, nyomasztó; később andalító és nyugalmas, mint maga a Végtelenség gondolata”. (Hangyaboly, 8. fejezet)

A Hangyaboly hősei az életről lemondva-lemondatva is ragaszkodnak az élethez, szívósan, titokban és hisztérikusan, és a túlhajszolt lelkiség helyett a megtagadott anyagiassággal vannak elfoglalva. A zárda új főnöknő választására készül, miközben a belső ellentétek felerősödnek a különböző „érdekcsoportosulások” között, és a zárdába külső ellenségek is belopakodnak, mint például közönséges rablók. Az idős főnővérek számára a tüdővészes körülmények felszámolásának célja nem sürgős, csak „lárifári”, hiszen őket inkább „már csak” a visszatekintés érdekli, de közben minduntalan kiszolgáltatják magukat elfojtott érzelmeiknek és öntelt féltékenységüknek. Soror Annuncia hajlamos véresre verni a zongorázó növendéklányok ujjait. Megnyomorított nők, gyöngédség helyett agresszió, magasztos lelkiélet helyett torz durvaság, kíméletlen önzés… A Hangyaboly mesterien hiteles képet alkot az első világháború felé rángatózó, nagybeteg világról. 

A zárdai élet visszásságait mint a szélesebb társadalom beteg működését már korábban is bemutatta Kaffka Margit. 1905-ben a Figyelő című folyóirat hasábjain jelent meg a szentimentalizmus álruhájába öltöztetett Levelek a zárdából. A tiltakozó felháborodás itt csendes pianóban adatik elő, az egyes szám első személyű „levélíró” egy gyermek, egy kislány. Lillike tizennégy leveléből és a katolikus nőképző intézet orvosának két rövid leveléből áll a tömörségével is megdöbbentő levélregény.

 (Folytatjuk)