Barabás László szikonyországi ,,szekerén”

,,Van nekem egy hátországom”

Egy sajátos, az időszekerek nyomait őrizve is összetéveszthetetlen világ megannyi színe, hangja, hangulata fonódik művészien egybe dr. Barabás László néprajzkutató Szikonyország eltűnőben? Életmód és mentalitás, népszokás és játék Sóvidéken című új tanulmánykötetében. A Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont gondozásában megjelent impozáns kötet marosvásárhelyi bemutatójára február 11-én, csütörtökön került sor az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei fiókja szervezésében.

Néprajzi tematikájú fényképek – a Marx József Fotóklub alkotásai – és sóvidéki népdalok, táncok – Kásler Magda és Farkas Csaba rövid előadása – készítette elő a mű lényegiségébe betekintést nyújtó beszélgetést, amelynek során P. Buzogány Árpád, a kötet szerkesztője – akárcsak a népmesék főhősének – három kérdést tett fel a szerzőnek. Ezt megelőzően Barabási Attila-Csaba Maros megyei EMKE-elnök, az est házigazdája az erdélyi magyar falvak szokásvilágát bemutató kutatások és kiadványok hiánypótló szerepére hívta fel a figyelmet. 

Nem a tudós szemüvegén keresztül

Az író és szerkesztő közötti párbeszéd előtt P. Buzogány Árpád a kötet előzményeit idézte fel. A néprajzkutatóval – aki a ’70-es, ’80-as években újságíróként járta a Székelyföldet – szülőfalujában, Parajdon ismerkedett meg, az új kötet gondolata egy két évvel ezelőtti beszélgetés során fogalmazódott meg köztük először – mesélte, majd a szerzői elvekről, erényekről, elsőként a szövegvilág közérthetőségéről, frissességéről szólt, ami – a sűrűn lábjegyzetelt kiadványoktól eltérően – a kisdiákok számára is befogadhatóvá, élvezhetővé teszi a művet.

– Barabás László könyve nem a tudós szemüvegén keresztül, hanem annak a sóvidéki embernek a látásmódjával mutatja be ezt a világot, aki gyakran megfordul a vidéken, ismeri annak ünnep- és hétköznapjait – fejtette ki P. Buzogány Árpád, majd azt is megjegyezte, hogy a szöveg könnyedsége arról is árulkodik, hogy bár hivatása Marosvásárhelyre szólította, a szerző sosem távolodott el igazán gyermekkora Szikonyországától. 

A szellemi és tárgyi néprajzi örökség – népszokások, viseletek, eltűnőben levő mesterségek, társadalomnéprajzi ,,szeletek”, például a sóvidéki leányok cselédsorsa – élményszerű bemutatása kapcsán a szerkesztő a gazdag képanyagra is felhívta a figyelmet. A kötetben helyet kapott fekete-fehér archív felvételek Barabás László gyűjte- ményéből származnak, a színes fotók jelentős része pedig a székelyföldi adatgyűjtésben hűséges társ, Bálint Zsigmond munkája. A további képeket Elekes János, Ozsvát Pál, Nagy Sarolt, valamint a szerző készítette.

„…a sajátodban mit tartogatsz?…”

Az eszmecserét indító kérdés – magától értetődően – a Szikonyország névre, illetve a könyv címére irányult. Barabás László a kötet bevezetőjével, a Szikonyországi belépővel adott minderre választ. ,,Szikonyországi a parajdi határ és életmód, mert a földje sárga, agyagos-ragadós, »sziknyos, szikonyos«, alig lehet megdolgozni. Sovány földjén a termés sok munkával is gyenge és kevés” – hangzott el a szó szerinti meghatározás, ami a későbbiekben, a falujába visszatérő értelmiségi vallomásában tágabb értelmet nyer: ,,Rá kellett jönnöm, hogy az otthoni Szikonyországban tömték tele a tarisznyámat, nemcsak a felsorolt »terményeivel«, hanem megpakolták sok más, kézzel nem fogható elemózsiával is. Ezzel indítottak a szellemi szekerességre, a tágabb Szikonyország és más efféle földrészek felfedezésére, megismerésére.” A címben megfogalmazott kérdés a bevezető végén újabb kérdésekkel egybefonódva világít rá a sorsközösség lényegére, amitől Barabás László kötete egy kicsit valamennyiünkről szól: ...eltűnőben van-e Szikonyország? De melyik? Hányféle Szikonyország volt és létezik? S ha nem tűnt el, mi maradt belőle és hol? A tiédben, a sajátodban mit tartogatsz? És mit tartogatunk, őrizünk mindannyian?”

„Senki nem kacagott” 

A második körben a beszélgetőtárs az életútjáról kérdezte a szerzőt, pontosabban arról, hogyan lett a parajdi posztóharisnyás legénykéből néprajzkutató.

Barabás László több lélekformáló mozzanatot is felidézett a mögötte lévő időből (az elmondottak a kötet utolsó fejezetében, a Magyar Katolikus Rádió 2004-es riportanyagában és Székely Ferencnek a szerzővel 2018-ban készített, a Székelyföld című lapban megjelent interjújában is olvashatók). 

– Éltem az életem, mint akármelyik falusi gyermek – kezdett bele a nyolcgyermekes család mindennapjainak felidézésbe, ahova ő hatodikként érkezett. Sok kortársához hasonlóan a mezei munkák miatt ,,inkább hóba, mint hébe”, vagyis téli, dologtalan időben járhatott iskolába. Hatodik osztályban következett be a fordulat, amikor a magyartanárnője a békéről íratott fogalmazást, és az oktatási rendszerből már-már kimaradó diák munkája annyira elnyerte a tetszését, hogy fel is olvastatta.

– Ezután megkérdezte tőlem, hogy mi akarok lenni. Rávágtam, hogy magyartanár. Csodák csodája, az osztályból senki nem kacagott – elevenítette fel a későbbiekben bizonyára fontos erőforrássá vált jelenetet a szerző, akire gyermekként édesapja történetei és anyja énekei mellett Bene László parajdi lelkipásztor is nagy hatással volt. A lelkész a kommunista rendszer tiltása ellenére megtartott vallásórák után külön foglalkozott az ígéretes fiatallal, otthonába hívta, beszélgetett vele, könyveket ajánlott neki. De Parajdi Incze Lajos író, költő, szociológus és Fülöp Ferenc parajdi származású református lelkész, erdőszentgyörgyi esperes is hozzájárult a későbbi tanár, újságíró, néprajzkutató szellemi formálódásához.

– Hetedik osztályban az Érmellékre kerültem iskolába. Az idegen világgal való találkozás ébresztett rá, hogy van nekem egy hátországom, egy saját világom – hangzott el az emlékidézés talán legfontosabb mondata. Az otthoni táj felé fordulásban a Forrás-nemzedék jeles képviselői – Kányádi Sándor és Farkas Árpád lírája – is megerősítette a pályakezdő fiatalt. Az elmondottakat Barabás László a két költő egy-egy versével illusztrálta, Kányáditól a Noé bárkája felé, a nemrég elhunyt Farkas Árpádtól, emléke előtt tisztelegve, az Apáink arcán címűt olvasta fel. 

„Bőven van még tennivaló”

A beszélgetést lezáró harmadik kérdés a szerző jelenlegi munkáira, jövőbeli terveire vonatkozott. A néprajzkutató számos tennivalót említett, egyebek mellett a Sóvidék körüli mikrouniverzumok – a Küküllőmente, a szokásvilágában végtelenül gazdag Nyárádmente, a marosszéki Mezőség – szellemi kincseinek feltérképezését, a gyűjtött adatok feldolgozását. Marosvásárhely népi kultúrája is feltáratlan – jegyezte meg Barabás László, aki több mint húsz évig volt a Kántor-tanítóképző Főiskola igazgatója, és az intézményben tanult ezer fiatal életpályájának alakulását is kötetbe illőnek érzi, annál is inkább, mivel a legtöbb végzős itthon, erdélyi településeken gyakorolja hivatását. Számos kutatási terület az új néprajzkutató nemzedékre vár, útbaigazításért bizalommal kereshetik – tette végül hozzá a bemutatott kötet szerzője.

A rendezvény utolsó előtti mozzanatában Barabás László három kisfilmmel – az illyésmezői betlehemes játék 1992-es felvételével, az alsósófalvi farsangtemetés 1986-os megörökítésével, Schnedarek Ervin filmjével, valamint a szintén alsósófalvi hajnalozásról 2000-ben készült anyaggal – lepte meg a jelenlevőket. Az együttlétet a Maros Művészegyüttes zenekara sóvidéki dallamokkal zárta.

Barabás László gazdag – és még számos megvalósítanivalót tartogató – pályáját az említett két interjú mellett a kötet végén, a képanyag előtt megtalálható szerzői önéletrajz foglalja össze. Számos kitüntetéséről – hogy csak a legújabbakat említsük –, az EMKE Értékteremtők díjáról és a Kriza János Néprajzi Társaság Életműdíjáról is tudomást lehet itt szerezni. A sóvidéki esztendőt – a téli munkaszokásoktól és a farsangozástól a húsvéti zöldágvetésen, a pünkösdi királynézáson és hesspávázáson át a székely betlehemes játékig – végigkövető új kötet, valamint a teljes szerzői életpálya legfontosabb üzenetét számomra a szerző alábbi – Székely Ferenc által papírra vetett – gondolatai foglalják össze: „…szekeresek vagyunk mindannyian, akiknek megadatott, hogy többfelé otthon lehessünk ebben a világban, az erdélyi népi világban. Szekeresek tájak és emberek, nemzedékek kultúrák és szokások között. Nem szakadtam el Parajdtól és környékétől, (…) s bár legtöbb napomat másutt élem, a hegyek-dombok és érzelmek tetején, Rapsóné útján szinte naponta hazaszekerezem.”