Kitartóbb dél-amerikai teleregények is elbújhatnának lassan a verespataki bányaterv mögött, legalábbis ami az engedélyeztetési eljárás terjedelmét illeti.
Kitartóbb dél-amerikai teleregények is elbújhatnának lassan a verespataki bányaterv mögött, legalábbis ami az engedélyeztetési eljárás terjedelmét illeti. A már közismertté vált bányaterv mentén folyó végeláthatatlan vitában eddig csak a környezetvédelmi szempontok kaptak jobbára teret, holott nem csak annak van hosszú távú jelentősége, hogy az altalajban rejtőző kincseket mennyire környezetbarát technológiával hozzák felszínre.
Az adófizetőkre nézve – és nem csak azokra, akiket esetleg egy ilyen projekt környezeti kockázatai fenyegetnek – az is különösen veszélyes, ha a mindenkori politikum elkótyavetyéli az ország altalajkincseit, legyen szó aranyról, rézről, palagázról, vagy bármi egyébről. Márpedig nálunk gyakorlatilag ez történik. A verespataki terv kapcsán például újabban is azt hallani, hogy azért olyan sürgős a bányászat újraindítása, mert az több ezer állást és többmilliárdos állami bevételt jelent. A megközelítéssel nincs gond, a számok sem tűnnek első látásra kicsinek, csak relatív megközelítésben. Ugyanis csak ritkán és halkan hallani a vitákban arról, hogy a román állam a nyugati országokhoz képest botrányosan alacsony szintű díjat szed be a külföldi beruházók által kitermelt altalajkincsekért. És, legalábbis a minapi elnöki ukázból kiindulva, abból is a nyugdíjkasszát készülnek foltozni – lehet, más állami kiadásra is jut belőle emellett – holott, ha például az északi-tengeri olajat drágán mérő britek mércéjével számolnának a jogdíjak megállapításánál, az altalajkincsek olyan bevételi forrást jelenthetnének, amiből többre is kellene teljen. Például olyan beruházásokra, amik nem csak egy bányaprojekt kifutási idejére adhatnának néhány ezer, relatíve alacsony képzettségű munkavállalónak kenyeret, hanem képesek lennének például komoly színvonalú technológiák betelepítésére a romániai iparba, ami távlatilag sokkal népesebb rétegnek is biztos jövőt jelenthetne. Kétségtelen, az a réteg is fontos, akinek a vállán mostanában kórusban zokognak műkönnyekkel a hivatástudatot színlelő fennforgók, de ha zsebpénzért kivetik az ablakon azt a keveset is, amije még van ennek az országnak, holnap már nem csak a bányászok kérhetik rajtuk számon a rossz gazdálkodást. De az olcsó szlogenekkel be nem etethető adófizetők tudják, a rossz gazdaságpolitikáért már a bányaprojekt beindítása előtt is el verni a port a botcsinálta döntéshozókon.
