Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Kényszerűségből gyalogolok a szeptember végi esős, nyálkás őszben, s ahogy kinyitom az esernyőt, el is feledkezem, hogy a marosvásárhelyi Ballada és Enescu utcák találkozásánál nagyot kell lépni, mert évekkel ezelőtt félbe-szerbe hagyták a „piskótajárda” lerakását, anélkül, hogy a meglazuló díszkövek és a régi járda között megteremtették volna az átmenetet. Majdnem hasra esem, de végül is sikerül megtartani az egyensúlyt a nyitott ernyővel a kezemben. Aztán az Enescu, volt I. Ferenc József utcán megyek tovább, azaz mennék, de éppen szembe jön velem egy kerékpáros pontosan a járda közepén, mintha az ő birtoka lenne. Félrehúzódom a kerítés mellé, aztán visszatérek a járda közepére lerakott kockalapokra. De nem tart sokáig a jó érzés, mert ahogy rálépek egy járdalapra, bugyborékolás hallatszik, majd billen a díszkő, s megtelik sárlével a cipőm. Még bosszankodni sem tudok igazán, amikor a nyugdíjpalota bejárata körül többször is megismétlődik a jelenet, s immár mindkét lábam sárlében ázik. Miközben aggódva nézegetem, hogyan fog megszáradni, egy durva férfihang kiált rám, hogy takarodjak a járdáról, mert egy daruval a fejem fölött éppen dolgoznak. Maga vak, kérdi a munkát felügyelő férfi, amire szinte fölöslegesnek tartok azzal érvelni, hogy zuhogó esőben, egy ernyő alatt a sárlével megtelt cipőmben
„gyönyörködve”, hogyan látnám, hogy mi van a fejem fölött. Azt viszont elmondom, hogy nem kiabálni kellene a járókelőkre, hanem betartatva a szabályt, a járda lezárásával jelezni, hogy fent, a Kultúrpalota kicsi kerek erkélye körül éppen dolgoznak. Erről jut eszembe, hogy a másik erkély betonborításának hiányzó elemeit a nagy évfordulóra sem pótolták, s a díszkivilágításban is csonkán árválkodott az oldalsó bejárat fölötti erkély, aminek helyreállítását legalább az esemény tiszteletére meg kellett volna oldani. Úgy tűnik a „száz év kultúra sem volt erre elég” egyeseknek, nézem a számomra idétlen plakáton hegedülő tetovált férfit, akit bohócarcú társa csodál. Vajon a plakáttal a szervezők azt akarták mondani, hogy száz év után fehérre kozmetikázott bohócokként az a feladatunk, hogy azokat az erős fickókat bámuljuk, akik nekünk hegedülnek?
Ami pedig a járdákat illeti, azt, aki kitalálta, aki ilyen módon kivitelezte és aki átvette a munkát az Enescu utcában és máshol a városban, ahol kilazultak a kövek, vagy hatalmas tócsák teszik járhatatlanná, azzal jutalmaznám, hogy esős időben naponta néhányszor sétáljanak végig ott, ahol tejeskávé színű „lábleves” a gyalogos jutalma.