1966 őszén az erdélyi Marosvásárhelyen a leszálló alkonyatban tart hazafelé a költő, az elvitathatatlanul igazi nagyok közé való
Székely János, arcán árnyakkal, ajkán undorokkal. Egy iszonyú évszázad alig lépte át a delelőjét, de a foga fehérjét már jócskán kimutatta. S a költő már jól ismeri a századot: tudja, hogy fog ez még iszonyúbbat is mutatni. Ám, ahol véget ér a köznapi erő, ott kezdődik a magasabb lényegű segítség. A meggyötört poéta egy ablakból váratlanul zenét hall: enyhet adón és vigasztalón megérinti őt, és arca árnyait elhessenti Johann Sebastian Bach századokon átnyúló szellemujja.
Bálint Márta 1966-ban Marosvásárhelyen még kisleány. Abban az öröklétté táguló pillanatban – ki tudja – talán pár száz méternyire az ihletett helyszíntől már elszenderedett, és azt álmodja, hogy viharos tapsok ünnepelte színésznő szülővárosában, forró sikerek boldog asszonya.
Aztán utoléri őt is a zaklatott század, mely különös kegyetlenséggel tudott elbánni legérzékenyebb gyermekeivel, kivált azokkal, akik valamely múzsa szolgálatába szegődtek.
Megy tehát hazafelé, immár a Gellérthegy alatt, a század alkonyatában a színésznő, sok fény és ború érintette arcán árnyakkal, sok messze csengő szót kimondott ajkán undorokkal. Megy, és utoléri őt az utca iszonyata, úgy, hogy már menekül valami fészek melegébe. Kifulladva érkezik, s egy különös véletlen folytán kezébe kerülő könyvből kinyúl felé a messzi halhatatlanságba költözött nagy költő Székely János szellemujja. Vigasztalón megérintve arcát elhessegeti arról az árnyakat, Johann Sebastiant idézve.
Most a pódium művésznőjének szívében nő öröklétté a pillanat, amint elhatározza, hogy testet ad a gondolatnak, élő, remegő szubsztanciát az üzenetnek. Hogy maga válik a Jellé: létezik ez a mindeneken átívelő mágiája az együttérzésnek, az egylényegűségnek.
Ez már egy másik század, a huszonegyedik. Nem ismerjük, nem tudjuk, milyen lesz. Abban azonban bizton reménykedhetünk, hogy e fényben szikrázó korongról a vigasztalón simogató hang – a Bálint Mártáé – valahol valakit, akinek ez nagyon fontos lesz, majd szellemujjként megérint. E varázslathoz pedig nem kell okosodó magyarázat. A megfelelő pillanatnak kell megérkeznie csupán. Talán épp ez az a pillanat.
*Az Egyszemélyes színpad III. című kötetből
Éltető József
