Az új lakó
2014-08-19 16:09:22
- Nagy Székely Ildikó
Attila mindig mindenkit előreengedett. Előzékenysége már-már feltűnő volt a buszmegállók és a strand bejárata előtt felsorakozó fürdőzők tömegében.
Attila mindig mindenkit előreengedett. Előzékenysége már-már feltűnő volt a buszmegállók és a strand bejárata előtt felsorakozó fürdőzők tömegében. Barátai kérésére készségesen állt negyedórákat a medencéktől távolabb eső sör- és palacsintasorban, és soha nem felejtette el megköszönni a kapott terméket, sőt, rendszerint „további szép napot” vagy „szép jó estét” kívánt a kiszolgálólánynak. Nem udvarlási céllal vagy képmutatásból, egyszerűen azért, mert számára így volt természetes. Állandó késztetést érzett a tiszteletadásra, és a belső utasításnak akkor is engedelmeskedett, ha emiatt furcsán néztek rá az idegenek.
– „Édesanyám” gyakran mondta, hogy mindenkiben ott rejtőzik a jó, és ennek tudatában kell viszonyulni a körülöttünk levőkhöz – fogott bele a történetbe, különös nyomatékkal ejtve az első szót. Egy spanyol feliratú fürdőlepedőn, a nyaralók gyűrűjében beszélgettünk.
– A vér szerinti szüleim pár hónapos koromban autóbalesetben vesztették életüket. A két nagyobbik testvéremet rövid időn belül örökbe fogadták, én árvaházba kerültem. Egy ott dolgozó házaspár időnként hazavitt magához egy-egy hétvégére. Akkor is ott üldögéltem náluk, az udvaron, amikor egy kedves, szőke nő megszólított. Elmondta, hogy ő az új lakó, nemrég költözött a szomszédba, aztán kilétem felől érdeklődött. Értésére adtam, hogy én csak vendég vagyok. Emlékszem, fehér papírba csomagolt karamellás cukorkával kínált, és én papírostól kaptam be az addig sosem látott édességet. Olyan hatéves lehettem akkor, de ő három-négynek nézett. Évek múlva árulta ezt el nekem. Amikor először találkoztunk, valami megmagyarázhatatlan érzés kerített a hatalmába. Mondtam is neki, hogy úgy érzem, meg fog változni az életem. Ő pedig megsimogatta a fejem, és megígérte, hogy az elkövetkezőkben sok időt töltünk majd együtt.
– Úgy is lett?
– Igen. Nem telt el egy év, és odaköltözhettem hozzá. De már azelőtt mindent elmesélt magáról. Román szakos tanárnőként egy falusi iskolában dolgozott. A férje évekkel azelőtt halt meg, és soha nem volt gyermeke. Mielőtt velem találkozott volna, súlyos betegségen esett át, gyógynövényes kezeléssel sikerült meggyógyulnia. De a gyógyulásnál is nagyobb ajándék volt az, hogy rám talált, mondogatta gyakran.
– Hogyan változott meg a világ körülötted, miután kikerültél az árvaházból?
– Csak halvány emlékeim vannak az intézetben töltött időszakról. De az új édesanyám sokat mesélt arról, hogy hogyan indult a közös életünk. Tőle tudom például, hogy a kenyeren kívül nem ismertem az ételeket. Kezdetben mindig négyszer, ötször is vettem a levesből, húsból, és mindig azt mondtam, azért eszem annyit, hogy másnap se éhezzem, ha esetleg meggondolná magát, és visszavinne az árvaházba. Nem sokkal azután, hogy hozzá kerültem, egy külföl-dön élő barátnőjétől kapott egy zsák használt, de jó állapotban levő gyermekruhát. Nem akartam elhinni, hogy az mind az enyém. Később egy biciklivel is megajándékozott. Nagy elragadtatásomban egy nap alatt meg is tanultam kerékpározni. Ötödikes koromban elvitt Magyarországra, a Balatonra. Akkor is úgy éreztem, hogy álmodom, de megint erőt vett rajtam a régi bizonytalanság, az, hogy esetleg otthagy idegenben, és pár nap múlva kértem, hogy menjünk haza. Persze, beleegyezett. Régebb egyébként keresztanyámnak szólítottam, hiszen ő tartott a szenteltvíz alá, de harmadik osztályban, egy osztálykirándulásból hazatérve, úgy éreztem, az édesanyámhoz jövök. Azóta is így nevezem őt.
– Milyenek voltak a diákéveid?
– Egy kicsit mindig kilógtam a sorból. Nem kívánkoztam bulikba, mint az osztálytársaim, barátnőm sem volt. Számomra az volt a legnagyobb öröm, ha anyámmal moziba vagy fagylaltozni mentünk. Pedig ő unszolt eleget, hogy csatlakozzam a többiekhez, szerezzek barátokat. De erre a középiskoláig várni kellett. Mindig is érdekeltek a különféle gépezetek, így autószerelői szakon szereztem diplomát. Az érettségi után jött aztán a nagy fordulat. Az egyik osztálytársam, akivel jó barátságban voltunk, szólt, hogy Spanyolországban lenne munka kettőnknek, árut kellene szállítani vonzó fizetésért, ráadásul nem a nemzetközi teherforgalomban, csak egy adott város területén. Rengeteget tépelődtem, végül anyám beszélt rá, hogy éljek a lehetőséggel. Már több mint egy éve kint vagyok, most háromhetes szabadságra jöttem haza. Jó dolgom van idegenben, a főnök nagyon rendes, a nyelvet is elég jól beszélem már. Csak édesanyám hiányzik. Mindennap fel szoktam hívni, és esténként mindig imádkozom érte. Úgy tervezem, hogy később, ha már elég pénzt megtakarítottam, hazajövök, és nyitok majd egy autószerelő műhelyt.
– Családalapításra nem gondolsz?
– Úgy érzem, még nem jött el az ideje. De remélem, egyszer majd lesz két-három gyerekem. Azt hiszem, annyi szeretetet kaptam életemben, hogy nemcsak nekik, de még az ő gyerekeiknek is bőven jut belőle.
