2020. október 30., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Hétköznapi történet

Néha egy öreg ajtó, máskor régi falak vagy sokat megélt bútorok vezetnek át egy különös világba, amely a belépő számára épp olyan élőnek tűnhet, mint az, amelyikből érkezett. Legutóbbi beszélgetőtársam egy évszázados óriástükör segítségével mutatott irányt a letűnt idő felé. A múltbeli kalandozásnak tulajdonképpen nem is eszköze, hanem célja volt ez a tükör, tulajdonosa ugyanis azzal az ötlettel keresett meg még a nyáron, hogy a családi örökségként rámaradt, fakeretes, díszes kincset méltó helyre – mondjuk egy múzeumnak vagy színháznak – adományozná. 

– Minden valószínűség szerint nagyapám, Naphegyi József-János Ödön szerezte valahonnan ezt a tükröt 1920-40 között. Ő annak idején kereskedő volt. A nagyszüleim később édesanyámnak adták, mivel nagyon tetszett neki. Így maradt rám, de sajnos a tömbházlakásban, ahol élek, meglehetősen furán hat. Szeretném, ha egy olyan intézményhez kerülhetne, ahol meglenne a helye és a haszna is – indokolta meg ismerősöm a minden anyagi haszontól mentes elképzelést. Amikor kérésével felhívott, éppen Ratosnyán vakációztunk a fiammal. Bizonyára nem véletlen, hogy pár hét múlva, amikor a tükör egykori tulajdonosainak életterét megismerhettem, ugyanezt a környezetet rajzolták körém a szavak. Miközben az igényes, olvasmányos családtörténetet olvastam, egyre inkább úgy éreztem, az időutazást úgy tudom a leghitelesebben felidézni, ha hagyom, hogy ismerősöm sorai meséljenek.

,,Mikor és honnan költöztek a 19. század folyamán erre a vidékre (sz.m.: a Ratosnyához tartozó Jódtelepre) Sonnenbergék, nem tudni, tény viszont, hogy itt telepedtek meg, és fakereskedéssel foglalkoztak, amiből el tudták tartani népes családjukat. Berendezkedésüket követően ratosnyaiaknak mondták magukat, ismerőseik mégis jódtelepieknek tartották őket. Kezdetben német nevük volt, de mindennapjaikban a magyar nyelvet használva, lassan, de biztosan elmagyarosodtak. (...) Olyannyira, hogy az 1867-es osztrák–magyar kiegyezést követő boldog békeidőkben felvetődött bennük az átkeresztelkedés és névcsere gondolata. Az ötletből elhatározás lett, azt pedig – nem tudni, pontosan mikor – tett követte, így a zsidó vallásról áttértek a római katolikusra, és magyar neveket vettek fel, mégpedig családon és rokonságon belül egységes rendszer szerint, hadd tudhassa nevükről bárki, hogy ki kinek fia, testvére. Így például az egyik családfőből, Sonnenberg Ernstből Naphegyi Ernő lett, tizenhárom gyermeke közül pedig minden fiú megkapta a József-János keresztnevet, valamint egy harmadik, megkülönböztető nevet, amelyet a mindennapokban használhatott. Legtöbb ismerősük csak ezeken a harmadik keresztnevükön ismerte a fiúkat, csupán az illetékes hatóságok láthatták a többit hivatalos iratokban, okmányokban. Mégis, három keresztnevükkel nem ritkán okoztak zavart, ha valahol teljes nevet kellett bemondani. Katonának sorozáskor – az első világégést követő hatalomváltás utáni román világban – a hivatalnok hívta a soron következőt, majd szólt, hogy mondja a nevét. Naphegyi József-János Ödön, válaszolt az egyik fiú, mire a tiszt emeltebb hangon, nyomatékosan kihangsúlyozta, hogy egyszerre csak egy ember jöjjön! Nagyot nézett, mikor elmagyarázták neki, hogy ez a két személynek is elegendő névsor egyetlen ember becsületes neve lenne. A román világ egyébként már az egykori székely fővárosban, Bernády városában találta őket. Városba költözésük időpontja szintén a múlt ködébe vész, valószínű azonban, hogy előrelátó üzletemberekként a nagy háborút követő összeomlás idején, esetleg nem sokkal azelőtt biztosabbnak tartották a városi kereskedői státuszt, mint az addig kétségtelenül nagyobb haszonnal járó fakereskedést folytatni egy vegyes lakosságú vidéken, változó világban, cserélődő urak, hatóságok, hivatalnokok és törvények mellett. Igaz, eleinte a Maros jobb partján, az 1902-ig Marosszentkirályhoz tartozó, jelentős zsidó lakossággal rendelkező Hídvégen telepedtek meg. De mivel beköltözésükkor a településrész már Marosvásárhelyhez tartozott, városiak lettek, és azoknak is számították magukat. Mindennek ellenére, „megyünk a városba” jelentették ki röviden, ha a Maros hídján át a központba igyekeztek – márpedig oda minden bizonnyal szinte naponta be kellett járniuk. A két világháború közötti román világ ellenére Marosvásárhelyen a magyar volt a köztereken, utcákon használt nyelv, legtöbben nem vagy csak alig beszéltek még románul. (…) Nem csoda hát, hogy főszereplőink előzőleg kialakult magyar identitása tovább erősödött az adott körülmények között. A szűkebben értelmezett „városba” – ahogy a Maros bal partján elterülő központi részt nevezték – meglehetősen későn, csupán az időközben lezajlott második világháború és négy évig tartó magyar világ után sikerült beköltözniük, amikor egy annak idején nagyobbnak számító kertes házat vásároltak meg a Poklos-patak mellékén. Ide a testvérek még együtt költöztek át, de a háború után a legtöbben hamarosan kialakították saját családi életüket, lakáshoz jutva a gyorsan fejlődő megyeszékhelyen. Ezt követően egy-két generáció és néhány évtized leforgása alatt az utódok szétszóródtak a városban, aztán az országon belül, majd kívül, így az együvé tartozás tudata, a rokoni kapcsolatok elhalványultak, majd feledésbe merültek. Ma a számos leszármazott nem is tud egymásról, legfeljebb néha kapja fel a fejét egyikük-másikuk, ha véletlenül valahol az ismerősen csengő családnévbe botlik.”

– Hogyan, milyen forrásokból kutattad fel mindezt? – kérdeztem az időutazás végén ,,idegenvezetőmtől.”

– Emlékeztem arra, amit régen a nagyszüleim, édesanyám és a lánytestvére mesélt, a legtöbb adatot a nagynénémtől tudtam. Gyermekkoromból megmaradt, hogy nagyapámat az ismerősei jódtelepinek mondták, bár ő mindig is ratosnyainak tartotta magát. A nagynéném régi iratait áttanulmányozva még sok minden kiderülhetne. Láttam például édesanyám 1940-es eredeti, még a magyar időben kiadott anyakönyvi kivonatát, amin Hídvég utca szerepelt. De olyan állításaim is vannak a családtörténetben, amelyek adatok hiányában csak következtetések. Ilyen a névváltás is, ami Ratosnyán kellett bekövetkezzen, Marosvásárhelyre ugyanis már magyar névvel, katolikusként jöttek az elődeim, eredeti identitásukat csak az tudta, aki Ratosnyáról ismerte őket, és később, a zsidóüldözés idején egyiküknek sem esett bántódása. Hasonlóképpen motiváltam a foglalkozásváltást is. Sajnos legtöbbször akkor kezdünk el visszafele tekintgetni az időben, amikor már nincs kitől eligazítást kérjünk, és csak a megérzéseink alapján tájékozódhatunk.