A járókeretek külön ritmusra zörögnek, lépésenként csattogva. Öreg mindkettő. Különböző gyártmányúak. Egyikőjük patinásabb. Gazdája választékosabb, mint a társa. Illetve hát nem társak ők, csak ott vannak, a félkör alakú kis udvaron. Egy-egy pad, szemben. Mögöttük négy-négy emeletes társasház. A félkör bejáratánál alacsony betonkerítés parancsol megálljt a pofátlan parkolónak.
Többször sok éve nyugodt a kis udvar, titkos gazda uralja. Akitől (azelőtt) minden szocialista magánzó óvakodott; a privát harácsolók (manap’) nyíltan félik.
A sokoldalúan rettegett szocialista műhót nem nirvánázta el a tavalyelőtti hűhó. Szellemét a sortűz sem égeté meg. A társadalomban sem vész el a semmi. Csak néha elbágyad. Sápadt lámpása ott vöröslik a kora esti álhomályban.
Mindenki retteg a szellemektől. Mert rosszak. Jó szellemet errefelé senki sem látott. A rossz, az szemérmetlenül palástolja inkognitóját.
A kevésbé elegáns, primitívebb járókeret gazdája szakadtabb, szürkébb, pedig annyi a diplomája, mint az agyféltekéi.
Az elegánsabb járókeretnek zöld a szeme, a kezdetlegesebbé savószínű.
Zöldi és Savó, társalognak hang nélkül.
Ordas betörő, házaló szélhámos nem zavarhatja a békét.
A társasházak ablakából többnyire egymást nézik a vegetálók. Mindent tudnak, ami itt történik, de egy szem infó. Se be, se ki.
Zárt terület, kábé húszpercenként sírósan prünnyög, s replikaként csattogva mordul valami. Úgy emlegetik: Big Trafó.
Biztosan nem is az.
Ahonnan valaha taxival is be lehetett hatolni, rongyos tábla mutatná: régebben Berek volt; a lakóknak csak Dumbráva.
Mosódik a memória, pereg a máz, mint a becsület.
Időnként hordágy viszi a berkeseket a kívül várakozó mentőkocsihoz.
Semmi díszlépés, csak a homoktalan struccparádé.
A nemzedékek serényebbek, mint Mózes népe vala a pusztában. A szabadságban születettek szorgosan öröklik és örökítik a progresszív rabságot.
A járókeretek szocializálódva hátrább vonszolódnak, szemtől szembe.
Trikolórban a padok. Mindketten a sárgára. Előnyösen emeli ki a képből Zöldit, a választékost. Kevésbé Savót, a szürkét.
Mindig náthásak, de például Savó, a primitív, nem mer tüsszenteni. Nehogy megcsikkanjon valamelyik diplomája.
A berekről jut eszébe Savónak egy bánat. Elmondaná, de Zöldi szeretné learatni előle a lelkesedés szuperlatívuszát.
Senkinek sem könnyű. Emlékszem, mintha ma volna, a nagy szárazság miatt ragályos betegség lépett fel, és huszonöten haltak meg. A rémült és tudatlan nép pánikba esett. Nem értették az egészet.
Rendszerint értelmes pandémiákat vizionál a Glóbusz, szúrja közbe Zöldi.
Egy élelmes asszony avval áll elő, hogy álmában megjelent valami, és azt súgta, hogy a Gonosz beköltözött a Gardonyos Józsi testébe. Ez a Józsi utolsó a huszonöt közül. A téesz (Temető Szelleme) azt mondta a guruzsmásnak, hogy a lelkébe szállva jár haza éjfélesen a Gonosz, és addig nem áll el a halál sora, míg Gardonyos testéből ki nem lesz operálva a kórság.
Az éjszaka setétjében hét erős és bátor ember kibontja Gardonyos Józsi hantját. Feltörik a koporsót, a romló mellkasból kitépik a szívét. Ugyé, abban lehet a lelke.
Hét szűz gyertya világánál apróra vagdalják, kockás takaróruhában hazaviszik.
A betegek bedörzsölik testüket, így kerülik el a pusztulást.
Hullagyalázás, suttogja választékosan Zöldi. Hiába fókuszál rájuk a B kettes ház erkélye széléről az új besúgó, akinek kamerája is van már, semmi sem hallatszik.
Be is bezárják a hét erős parasztot; viszont az álomlátó szipirtyót nem lelik sehol. Elkámforodott.
Hat-hat évet kapnak. Persze fellebbeznek, a büntetést leszállítják egy-egy hónapi fogházra. Az otthon maradottak eladják teheneiket. Az emberek hazajöhetnek…
Jó a marha a háznál. Mindig is valuta volt.
Szóhoz jut Zöldi. Khm. Neki is a berekből ugrik elő. A román húsvét második napján a főváros közelében levő úgynevezett református berekben egy nő felakasztott hullájára bukkannak.
A nyomozás megállapítja, hogy a test bizonyos Ká Em nevű tizenhét éves napszámos leánnyal azonos. Pár héttel korábban nem engedték haza a magyar húsvétra, ezért már akkor marólúgot ivott.
A kórházban talpra állították.
De most aztán megtette.
Az orvos döbbenten konstatálja: az akasztott hulla lábai a földre érnek… Ennek ellenére a fulladás rövid idő alatt beállott. Irtózatos lelki erőnek kellett lennie a szegény napszámos leányban: hogy fel tudja húzni a lábait mindaddig, amíg a halál megváltja szenvedéseitől.
Savó a fejét ingatja. Mi van, kérdi Zöldi.
Valami hibádzik, mondja Savó, a primitív; de a kamera ezúttal sem veszi a hangot.
Sőt kép sincs.
Hát az, hogy az én szeretőm volt, vagyis a jegyesem, motyogja Savó, a szürke. És én azt hittem, azért nem jön haza, mert felcsinálták.
Haragudtam rá, de nagyon. A virrasztására se mentem el, mikor hazahozták.
Nekem a Gardonyos Józsi a keresztapám volt, vallja be Zöldi, a választékos. Ahogy hozták a szívét feltrancsérozva, egy darabot elloptam Nyekulás Pista bától.
Aztán titokban megsúroltad Szabinát, a kecskéteket, röhögi a primitív Savó.
Te kecskebuzgó. Te mindig is nagy lódító voltál.
Nem is vagy falusi. Se nem is vagy székely.
Megengedem, hajol meg Zöldi. Csak blöffölök itt né.
A leányt felboncolták-é ott Bukurestiben?
Fel, bólint Savó.
És.
És igen.
Ettől mindketten szomorúságot tartnak.
A leseskedők szemből innen s szemből onnan annyit sem látnak, hogy nyiksz.
Pedig ezek nyújtózkodva felállnak a padról, Zöldi tapsol, Savó sípol, egy-kettőzve, háromozva végigfutják a patkónyi udvarocskát, kereken háromszor – és egyőjük sem liheg vagy valami.
Odafent a kamerás újbesúgó halkan káromkod’; a lakók báván pillogatnak a nagy kákó mákóra.
Ezt azért el lehet forgatni. A világirodalom is képzelődik.
A két vén szivarok nyögdécselve odanyergelik magukat a segélő szerkezethez.
Zöldi, a választékos, becézgeti: édes Trotinétám.
A kedves gyalogjárgány már-már patinásan csillog, csábítóan pattogtatja rózsás rozsdafoltjait.
Savó és az ő sánta Trabija sokatmondóan hallgat.
Sóhajosra szelídült csattogással, érzékenyített csettegéssel indulnak vissza.
Földszinti lakásaikba.
Zöldi a bénégybe, Savó is bé a háromba.
Mindenben páratlanok.
Ott hátul valahol nagyot böffent a BigTrafó.
Vajon mit ebédelhetett.
A patkó-udvarkára rálaposodik a préselt történelem.
Néha kibontja magát, tavi tündér az életfogytani rab lázálmában.
Ágyéki befogadó, mint magánzárka után a vasnyoszolya.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
