Az induló
2015-03-10 16:25:21
- Nagy Székely Ildikó
A hosszabb távollétre készülők mindig magukban hordozzák az ideiglenesség, az előre láthatatlan változás nyugtalanságát.
A hosszabb távollétre készülők mindig magukban hordozzák az ideiglenesség, az előre láthatatlan változás nyugtalanságát. Ezt érzékeltem az egyik külföldi munkát közvetítő iroda ajtaja előtt várakozó férfiak közelében is. A folyosó félhomályában egy középkorú jelentkező a kitöltendő űrlap fölé hajolt, nagy, szálkás betűkkel rótta fel rá a nevét, születési évét, hónapját. Amikor megszólítottam, magyarul válaszolt, pedig az adatlapon román név állt: Farcasiu Eugen.
– Anyám Farkas volt, ki tudja, hogy lettem én Fărcaşiu – kezdte a történetet. – Egyéves koromban meghalt édesapám, én pedig árvaházba kerültem. Először ide, Vásárhelyre, aztán Nyárádszeredába.
– Anyagi okokból adták be?
– Nem. Anyám akarta így. Mit tagadjam, ő olyan „könnyű asszony” volt. Én voltam az egyetlen gyermeke.
– Mire emlékszik a gyermekkorából?
– Az árvaházban nehéz életem volt. Ha valamit nem jól csináltunk, már nyírtak is kopaszra vagy jól megvertek. Egyszer úgy elvert egy nevelő, hogy megátkoztam. Ha rosszalkodtunk, azt mondták nekünk: ti ma sportoltok. Kérdeztük, hogy mit. Átugorjátok az ebédet – jött a válasz. Aznap aztán koplaltunk. Az is baj volt, ha nem fényesítettük ki elég jól a cipőnket. De azért voltak szebb napjaink is. A nyarat például rendszerint a laposnyai táborban töltöttük, ott jó életünk volt.
– Hol járt iskolába?
– Az első nyolc osztályt Nyárádszeredában végeztem. Ötödikig mindig az első tanulók között voltam, de utána is megmaradtam jó közepesnek. Kilencediktől Sáromberkére kerültem a mezőgazdasági líceumba. Miután befejeztem az iskolát, munkába álltam. Szentannán traktoristaként dolgoztam, aztán egy műhelyben kaptam munkát. 1979-ben behívtak katonának, utána Koronkán dolgoztam mint traktorista. Aztán a konzervgyárba kerültem, majd 1984-től a tejgyárba. Ott az áru kiszállításáért feleltem, mindig éjszaka dolgoztam. Szerettem azt a munkát.
– Hogy élte meg a rendszerváltást?
– Eleinte mintha jobb lett volna minden, aztán kiderült, hogy mégsem úgy áll a helyzet. 1990-ben első dolgom volt útlevelet csináltatni. Mindig arra vágytam, hogy utazzam, kíváncsi voltam, hogy milyen az élet odaát. Aztán valahogy mégsem jutottam el sehova. 1996-ban egy barátom szólt, hogy Magyarországra, gyümölcsszedésre toboroznak munkaerőt. Úgy gondoltam, itt a nagy lehetőség. Akkoriban még a tejgyárban dolgoztam. Kivettem minden szabadságomat, és kimentem gyümölcsöt szedni.
– Megérte?
– Igen. Leginkább az ottani emberek viselkedése tetszett. Senki nem nézett le, senki nem akart a nevem miatt hazaküldeni. Látták, hogy rendesen végzem a dolgom, tudok alkalmazkodni, ennyi elég is volt. Most már magyarigazolványom is van – emelte ki a pénztárcájából a könyvecskét.
– A tejgyárból mikor ment el?
– 1997-ben. Akkoriban létszámcsökkentés, átszervezés volt a cégnél. Engem tizenhárom év után át akartak tenni a csomagolórészlegre. Nem mentem bele. Bármennyire marasztaltak, beadtam a felmondásomat. Utána aztán kisebb cégeknél találtam munkát, lakatosként, karbantartóként dolgoztam. Amikor pedig újra adódott lehetőség, kimentem Magyarországra meggyet, cseresznyét, barackot szedni. Volt, amikor órabérre dolgoztam, máskor a leszedett termés mennyisége után adták a fizetést. Általában meg voltam elégedve azzal a pénzzel, amit kaptam. Nekem úgyis csak arra kellett, hogy a közköltséget, a számlákat ki tudjam fizetni, és meg is éljek valahogy. 55 évesen itthon hiába is próbálnék állást találni. A munkaadók a kort nézik, nem a tapasztalatot, fiatal alkalmazottat keresnek, akit úgy mozgathatnak, ahogy akarnak.
– Nincs családja?
– A feleségemtől jó ideje elváltam. Van egy 32 éves lányom, vele tartom a kapcsolatot. Unokára, úgy néz ki, még van mit várnom.
– Erre a munkaajánlatra többen jelentkeztek?
– Igen. A baráti társasággal szoktuk megbeszélni ezeket a lehetőségeket, és mindig csoportosan megyünk.
– Mikor indulnak?
– Április 5-én. Késő őszig maradunk.
